Kapzsi vevők, diszkrét galériák
„Az üzlet bezárt” – állt a Knoedler Galéria bejáratára 2011. november 30-án kitűzött szerény cetlin, minden kommentár nélkül. A világ egyik legtekintélyesebb műkereskedésének dicstelen végét jelezte a papírfecni. Adolphe Goupil 1848 februárjában nyitotta meg kereskedését, a Knoedler Galéria jogelődjét Manhattanben, amelynek irányítását 1852-ben vette át Michel Knoedler. Akkoriban New Yorkban egyetlen múzeum sem volt, és egy kézen meg lehetett számolni az államokban a kiállítótermeket. A Knoedlernek kulcsszerep jutott a tengerentúli gyűjtők kinevelésében, kollekciók megteremtésében. Ízlést formált, művészeket támogatott, és áthozta a tengeren az európai impresszionisták, modernek legjobb alkotásait. A 165 éven át működő galéria végzetét végül Jackson Pollock, Mark Rothko, Willem de Kooning, Robert Motherwell képei okozták. A műveiket övező felfokozott érdeklődés sodorta veszélyes vizekre a műtárgykereskedés igazgatóját, Ann Freedmant, aki 1994 és 2008 között negyvenhárom hamisítványt értékesített.
A Knoedlernek Glafira Rosales, egy kiskereskedés tulajdonosa szállította a csodás expresszionista műveket. Meséje szerint a képek azért nem szerepelnek egyetlen katalógusban sem, mert az őt megbízó, kilétét felfedni nem kívánó eladó Mexikó és Svájc között ingázó apjától örökölte a képeket, aki szoros barátságot ápolt az alkotókkal, és közvetlenül tőlük vásárolt. Ann Freedman megelégedett egy fantomnévvel: „M. X”. Nem tett fel kérdéseket, szakértőkhöz sem fordult.
A képek valódi alkotója, Pei-Shen Qian utcai festőként tengette az életét, a sors azonban útjába sodorta a spanyol Jose Carlos Bergantinos Diazt, Glafira barátját, aki megkérte, másoljon le néhány, számára kedves festményt, amelyet amúgy nem tudna megvásárolni. Motherwell-, Pollock-, Rothko-, De Kooning-, Diebenkorn-utánzatok készültek a teával öregített vásznakra. Korántsem voltak tökéletesek, olyan anyagokat használt a „mester”, amelyek nem léteztek még az eredeti alkotás megszületésekor, és az is előfordult, hogy a szignó hibás volt, Pollock helyett például Pollok. A kínaitól 500 dollárért megszerzett vásznakat adták tovább Ann Freedmannek százezrekért. A Knoedler 1994 és 2008 között legalább 32 millió dollárt nyert az eladásokon, az üzletvezető Freedman pedig 10 millió dollár bónuszt zsebelt be.
A Knoedler kliensei között tekintélyes képkereskedők, neves pénzember gyűjtők voltak: Vanderbilt, Astor, Rockefeller, Clark, Mellon. A fellegek 2002-ben kezdtek gyülekezni, amikor a Goldman Sachs egyik irányítója, Jack Levy kétmillió dollárért vett egy Jackson Pollockot, majd az International Foundation for Art Researchtől kérte a kép hitelesítését. Sikertelenül. Az ügyet csendben elintézték, az üzlet zavartalanul működött tovább. 2009-ben azonban szorult a hurok, és Freedmannek távoznia kellett a Knoedlertől. Zárt ajtók mögött rendezték a reklamációkat egészen 2011-ig, akkor azonban egy vevő, Pierre Lagrange robbantott, miután sem a Sotheby’s, sem a Christie’s nem volt hajlandó elárverezni egy Jackson Pollock-művet, amelyért 2007-ben 17 millió dollárt fizetett a gyűjtő.
A becsapottak között volt a Gucci hajdani, a Tom Ford International jelenlegi igazgatója, nem mellesleg a Sotheby’s elnöke, Domenico De Sole, aki 2004-ben egy hamis Mark Rothkót vett több mint 8 millió dollárért, a diplomata Nicholas F. Taubman egy Clyfford Still-hamisítványért 4,3 milliót adott 2005-ben, egy hamis Kooning pedig John Howardnak, az Irving Place Capital elnökének került 4 milliójába 2007-ben. A Hilti család kasszájából 5 és fél milliót csaltak ki egy hamis Rothkóval, hogy csak néhányat emeljünk ki a szám szerint tíz ügyből, amelyre a bíróságon kerestek jogorvoslatot.
A Knoedler Galériára ezután lakat került, és hamarosan megérkeztek a bíróságra a keresetek. 2013 májusában letartóztatták Glafira Rosalest. „Minden kép, amelyet eladtam a Knoedler Galériának Mark Rothko, Jackson Pollock vagy Robert Motherwell műveként, hamis volt” – vallotta a nő, aki három hónapot töltött rács mögött, végül 81 millió dollár kártérítésre kötelezték. A Knoedler tulajdonosa, a Hummer család, valamint Freedman, évekig egyezkedett a becsapott vásárlókkal. A volt üzletvezető a persorozatban gyanútlan áldozatként tüntette fel magát, amúgy a vásárlók kapzsiságát is okolta, akik a nagy nyereség reményében mindenre vevők...
A persorozatra a múlt évben került pont, a megállapodások tartalmát nem osztották meg a nyilvánossággal. Talán azért sem, mert a becsapottak mind kiváló üzletemberek, egyfajta szégyent érezhettek a hiszékenységük miatt. „Kikezdhetetlen volt a galéria tekintélye, megbízhatósága abban az időben, teljes nyugalomban vásároltunk” – állították egybehangzóan a bíróság előtt. Domenico De Sole azt mondta: „a legjobb amerikai galériában vásároltam, nem volt okom rá, hogy azt higgyem, gondatlan vagyok”.
Egyes becslések szerint a 2010-es évek elején Magyarországon a galériáknak felkínált műalkotások 30-50 százaléka volt hamis. Napjainkra javult a helyzet, a hazai piac egyik legtekintélyesebb kereskedője, Kieselbach Tamás szerint 5-10 százalék körül mozog ez az arány. Az újjáéledt hazai műkereskedelem egyébként a 90-es évek végén szembesült az első ilyen jellegű ügyekkel. Debrecenben került kalapács alá Mednyánszky László Őszi tája, amelynek eredetiségét nem sikerült bizonyítani, és a kereskedő végül visszafizette a vevőnek a 600 000 forintos vételárat.
A Forró Tamás irányította Belvedere Galéria is megbotlott, náluk egy Ferenczy Károly szignójával ellátott képről bizonyosodott be, hogy hamisítvány. A Cigánylány című vásznat 3 millió 800 ezer forinton kiáltották volna ki, ám kiderült, hogy a mű néhány hónappal előbb már árverési tétele volt egy másik budapesti galéria aukciójának, Áldor János László festményeként. Ott 80 ezerért sem kellett senkinek. Forró, úgy hírlik, az eladóval elrendezte az anyagiakat.
A Polgár Galéria már tartósabban lekötötte a szakma érdeklődését. Egyebek mellett egy állítólagos Murillo-mű borzolta fel a kedélyeket, amelyet licit nélkül, az akkori hazai árszínvonalhoz képest csillagászati, 44 millió forintnál ütött le Polgár Árpád. Hogy hamis vagy eredeti volt-e a kép? Nem tudni, de vélhetően soha nem lett az új tulajdonosé, és az árverés után visszakerült a beadó gangos bérházbeli lakásába. Egy Polgáréknál 7,5 millió forintért eladott Rippl-Rónai-pasztell eredetét viszont már a hatóság is kutatta, mert akkortájt több galériát is megkörnyékeztek autó-csomagtartókból elővarázsolt Zorkákkal. A szálak Kaposvárra vezettek, ahol tucatnál is több „Rippl-Rónait” alkotott egy festőzseni. Mintegy 27 millió forintért értékesítettek a képeiből egy helyi kereskedő közreműködésével, akiről később kiderült, Munkácsy-, Aba-Novák-, Mednyánszky-, Gulácsy-festményeket is adott el, amelyek általa megbízott bérhamisítók keze munkái voltak. Az utóbbi húsz esztendőben ez a kaposvári galériás volt az egyetlen, akinek ügye eljutott 2015-ben a bírósági ítélethirdetésig. A részletekről, a büntetés mértékéről nem értesült a nyilvánosság.
A piac tisztasága felett őrködő jogi és intézményi, szakmai keretek enyhén szólva ma is hézagosak. Két évtized telt el azóta, hogy Nagyházi Csaba, a Magyar Műtárgy- és Régiségkereskedők Szövetségének akkori elnöke örömmel tudatta a nyilvánossággal, hogy felgyorsultak a lépések az egységes és hiteles műbírálati rendszer megteremtése felé. A dolgok azonban másként alakultak. 2008-ban a Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria felhagyott a képbírálattal, a Falk Miksa utcában ma is kedvenc szakértőikre, és saját „csalhatatlan szemükre, érzékeikre” támaszkodnak a kereskedők. Időről időre megfogalmazódik, hogy hiányzik egy olyan hivatalos fórum, közintézményi felügyelet, amely kereteket adna a hamis műtárgyak kiszűrését célzó szakmai „konzíliumoknak”. A műkereskedők egyéni kezdeményezései, például a Kieselbach Galéria égisze alatt létrehozott Első Magyar Festményszakértő Iroda mozgástere szűk, és a kör nem igazán bővül. A közhangulatot jól érzékeltetik Kieselbach szavai: „Óvatos vagyok, ha egy gyűjtő kifejezetten azért hív el magához, hogy megkérdezze a véleményemet az otthonát díszítő festményekről. Ha netán hamisítványt fedezek fel köztük, a hangulat azonnal fagyossá válik, az érintett személyes sértésként éli meg a helyzetet.”
Kieselbach Tamás a közelmúltban a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalával, valamint az Országos Kriminológiai Intézettel együttműködve kiadott egy kötetet, megosztva a téma hazai tapasztalatait, benne saját adatbázisát, az elmúlt három évtized alatt elé került műtárgyak fotóit, köztük összesen 5-6 milliárd forintos nagyságrenden nyilvántartott hamisítványokét. „Az ismerethiány jelenti a legnagyobb akadályt abban, hogy megkülönböztessük az ocsút a búzától” – üzenik a kiadvány alkotói, bízva abban, hogy sikerül inspirációt adni ahhoz, hogy az érintettek felismerjék, közös érdek a piac tisztaságának megvédése, és ennek egyik legfontosabb eszköze a tudás alapjain folytatott szakmai párbeszéd. / Rédei Judit
