Írók egy családban
Nehézsúlyú, nehéz sorsú família a Mannoké. Hiába a Nobel-díj, a világhír, a díszdoktorságok sora, a reputáció. Szeretet nincs benne, szóljon „bár emberek vagy angyalok nyelvén”. Az apa nem nagyon törődik hat gyerekével. Azok meg bolti lopásokba keverednek, megbuknak, drogoznak, méltatlan kapcsolatokba kerülnek. Később, ha egy háborús búcsúzás során a rideg apa kivételesen megöleli Klaus Mannt, a ritka eseményt a fiú a naplójába feljegyzi.
A Mannok kiépítenek magukban egy alternatív, „művészi” morált, amelyet egyensúlytalanságaik, sikertelen életfordulataik, homoerotikus kapcsolataik, a kábítószeres életmód, körvonalazatlan, kiújuló boldogtalanságuk, az önpusztítás gyötrelme alakít. Tegyük hozzá: emigrációban próbálkoznak helyet találni, a náciktól menekülve, idegen kultúrák jöttmentjeként, akikre az FBI is gyanakszik.
Az író még a mentegethetetlen Führerrel is csinál képzeletbeli szelfit, mondván: sajnos ismerős „a kínos rokonság” az elfuserált tömeghipnotizőr és az író között. A „közös kulturális háttér” imprintigje nagyon erős: a Wagner-rajongás, a becsvágy és a hódolat igénye rokon bennük. A „Bruder Hitler” élve boncoló és provokatív analízise szerencsére egy aránylag hangsúlytalan helyen süllyed el egy férfimagazinban. Thomas Mann pedig a miatta kapott minősítéseket eltehette a többi közé, amikor családostul Sztálin ügynökének vagy hazaárulónak nevezték.
Ezekből az emberi és sorskudarcokból, az ösztöni indítékokból aztán a Varázsló (ahogyan a családban is tisztelték) markáns és őszinte, tiszteletet ébresztő szépirodalmat szublimált, teljesen szellemivé emelve a néha gyanúsan alternatív, bicegő életformákat.
(Tilmann Lahme: A Mannok. Családregény. Fordította Györffy Miklós. Európa Könyvkiadó.) / Erdélyi S. Gábor
