Hangplanetárium
Az épület kör alakú, hullámzó felületű teteje önmagában a ház jelképe, hiszen – mint sokszor idézik Friedrich Schlegel híres mondását – „Az építészet megfagyott zene”, amire Lechner Ödön állítólag megjegyezte: „ Akkor pedig az építész megfagyott muzsikus.” Hát így áll a dolog Fujimotóval is, aki kéthavonta Budapestre látogat, hogy személyesen ellenőrizze a beruházást. Kényes ügyről van szó, a légies épület 360 fokban záródó üvegfalával, a hullámzó, héjszerkezetű tetőrendszerével, amelyben oktató- és könyvtártermek lesznek majd, különleges akusztikájával páratlan műépítészeti alkotásnak bizonyul. És óriási kihívás a magyar partner, a Noll Tamás vezette Teampannon építésziroda munkatársainak is. Nem különben a műszaki kivitelezőknek, mert a ház nemcsak épületszerkezeti, hanem gépészeti megoldásokban is űterchnológiai színvonalon van.
A zene háza melletti Nagyrét alatt 120 darab talajszonda lesz, egyenként százméteres mélységben, a kinyert geotermikus energiával az épület klimatizálásához szükséges energia 25 százalékát fedezik majd. A jégpálya hűtőrendszere is rádolgozik, műszaki szempontból tehát a zene háza ökológiai lábnyoma a lehető legkisebb lesz. Ami a fákat illeti, igencsak ellentmondásos a helyzet. Az egykori Hungexpo megmaradt pavilonjai között voltak ősfák, amelyek sorsáért a Liget-védők jogosan aggódtak. Sokan nem bíznak abban, hogy bár a legkorszerűbb technológiával történt az átültetésük, nem tudni, legtöbbjük túléli-e, vagy egy-két év alatt csendesen kimúlnak. A többi fa helyben maradt, a kivitelezők kényesen ügyeltek rájuk, bár többségük értéktelen ipari nyár és más, a Liget flórájától idegen fajta, magonc. A nyárfákat például korábban a ronda pavilonok takarása okán telepítették, s bármennyire magasra nőttek és bármennyire is megúszták az építkezést – sőt egyikük-másikuk majd kikandikál a lebegő tető nyílásain –, nem lesznek tartós tagjai a későbbi Liget-rehabilitációnak. Ez azt jelenti, hogy nem vágják ki, de ha elpusztulnak, már nem pótolják őket.
Az már biztos, hogy az egyetemes zenetörténetet bemutató állandó kiállítás után az első időszaki kiállítás a magyar könnyűzene elmúlt ötven évének történetét mutatja, illetve szólaltatja meg. Kissé meglepő ezt a Széchenyi-díjas zenetörténésztől, a Zeneakadémia korábbi rektorától hallani, de Isten útjai kiszámíthatatlanok, a professzor beleszeretett a könnyűzenébe, egyik kedvence David Bowie lett. Arra a kérdésemre, hogy mi is lesz ez a zene háza, múzeum, koncertközpont vagy játszóház, azt feleli, egyik sem. Amolyan zenei csodák palotáját álmodta meg tervezőtársával, Horn Mártonnal együtt. Koncertteremből elég sok található Budapesten, nem lett volna érdemes még egyet létesíteni. Olyan hely viszont, ahol a múzeumi, oktatási és szórakozási lehetőségek együtt vannak, ez idáig nem volt. A földszinti, hatalmas üvegfalakkal határolt térben lesznek koncertek, nyáron a szabadtéri színpadon is, de két nagy kiállítótér mellett a többi helyiségben zenetanítás, digitális könyvtárszolgáltatás, hangszersimogató és kávéház működik majd.
Közben be is lépünk a Hangdómba, ami Gőz László harsonaművész, a Budapest Music Center alapítója, igazgatója ötlete nyomán készül. Ez egyelőre egy nagyon magas betonfalakkal határolt templomszerű tér, amibe a közönség feje fölé emelkedik majd egy harang alakú képződmény, amelyben térhatású hangzást produkáló kütyük lesznek. Batta András több előkép közül az 1970-es oszakai világkiállítást említi. A világhírű zeneszerző, Karlheinz Stockhausen a Philips gömb alakú pavilonjára komponált elektroakusztikus darabokat, amelyeket 200 hangszóróból sugároztak a tér közepén helyet foglaló közönség csodálatára. Több mint egymillióan voltak kíváncsiak erre a különleges koncertre. Ebből jött az ötlet, hogy a Magyar Zene Házában is legyen egy ilyen terem, ahol szinte az összes, mind a természetben fellelhető, mind az ember által produkált hang megszólal. Vagy éppen hogy semmi sem szólal meg, hiszen az úgynevezett süketszobahatás is produkálható, a teljes csend, ami a földi természetben nyilván nem fordul elő. – Tehát mint egy planetáriumban, ahol nem csillagokat vizsgálunk, hanem a hangokat – mondja Batta András, aki szerint a házban a kezdetektől, vagyis az őshangoktól kezdve az elektronikus zene világáig mindent megismerhetünk.
Az állandó kiállítás mozitermében Liszt Ferenc képzeletbeli gépzongorájáról csendül fel a romantika századának zenéje, így zongoraátiratokkal mutatják be a 19. század nagy zeneszerzőit, irányzatait. Átlépve a 20. századba Kodály és Bartók szobájába jutunk, ahol nagyon érdekes tárgyak lesznek: például egy tükör – egy varázstükör –, amelyben a látogató először magát látja, majd előbb a kékszakállú herceg, utána a fából faragott királyfi, végül a csodálatos mandarin arcai, illetve a darabok egyes jelenetei tűnnek föl, lényegében Bartók önarcképei. Kodálynak pedig lesz egy szekrénye, amit ha kinyitunk, a Székelyfonó és a Háry János bábszínházi előadása tárul elénk.
– Bartók és Kodály után kettéágazik a század – teszi hozzá Batta András –, az avantgárd és a populáris zene világára. Előbbit a zene házában úgy látja majd a látogató, mintha egy laboratóriumba lépne, ahol Erik Satie és Anton Webern, vagy éppen Schönberg kísérletezik. Aztán átnézünk John Cage-hez, nála a zenének egy teljesen újfajta értelmezését és hallgatását tapasztalhatjuk meg. A populáris zenét pedig a hanghordozók technikai fejlődésén keresztül mutatják be.
Hamarosan érkeznek a különleges német üvegfalak, de sehogyan sem értjük, az általuk határolt földszinti koncertteremben miért nem lesz visszhang és mitől lehet tökéletes az akusztika. A titok annyi, hogy az üveglapokat nem síkban, hanem felváltva hegyes-, illetve tompaszögben illesztik egymáshoz. Ezáltal a megtört felületen a hang előbb a terem plafonja felé halad, s onnan egyenletesen szóródik szét. Mindezért a világhírű japán akusztikus, Nagata mester és tapasztalt magyar kollégái lesznek felelősek. Meglátjuk, illetve meghalljuk 2021 végén, amikorra az átadást ígérik.
Akkor a zene hallatán tán még az életben marad fák is táncra perdülnek, a halottak persze nem fognak feltámadni. / Rózsa Péter
