Fel, fel!

Úgy döntöttem, hogy alelnök leszek, mondta Dick, és lemászott a póznáról. Mögötte – mint minden sikeres férfi mögött – egy zsarolásig ambiciózus asszony könyökölt. Igen, igen, alulról kell kezdeni, helyeselt a bányászbéka, kis disznóságoktól lehet eljutni a nagyokig. Ezt hívják politikának.

Ott lebegett a történet felett minden karrierek őskommentátora, Stendhal, akinek hőse, Julien Sorel tervszerűen tört előre nőkön, társaságon, befolyáson át fel-fel. S ki tagadhatná, hogy a hatalomnak e síkos lejtőjén jól kapart a mi Dickünk is, ha ennyi minden tapadt a kezéhez: öbölháború, Irak, ISIS. S megtanulta: a hatalmat nem osztani kell, hanem szorozni, aki világpolitikát csinál, arra bizony rá is szakadhat a világ, de a maga döntése szerint tehet bele háborút és békét. Nagy hatalom – nagy esély.

Sűrű idők jártak akkoriban. Ledőlt a világkereskedelmi központ, New York utcáit por és füst takarta, háromezer friss halott várt a romok alatt agnoszkálásra (feltámadásra), tűzoltók és rendőrök tették, amit kellett. Az elnök, ifjabb Bush valami iskolalátogatáson volt éppen, mondjuk úgy, hogy nem a helyzet magaslatán. Ilyenkor virít egy jó alelnök. Dick mindig tudta, mi a következő lépés. A vérében volt.

A film nem aprólékos, egyenes vonalú történetmesélést nyújt, hanem epizodikus, önmaguknál többet jelentő mozzanatokat emel ki s forgat vissza a históriába „hívószavakként”. Ez a módszer nem tűri a komótos epikát. A következményeket villantja meg, s mivel témája a világpolitika, a nagyvilág, ezek mindig reprezentatívak.

Egészében persze cudar utóíze van a dolognak, hisz a racionalizmust, a szolidaritást, a – mondjuk így – humán értékeket a politika meg-megtiporja. A hatalom mérgez. A kártékony politikus nagy romlásra vezethet.

(Az Alelnököt írta és rendezte Adam McKay.) / Bölcs István