A náci agymosás

A harmincas évek közepén a német gazdaság rosszul teljesített, súlyos infláció volt, mindez az erőszak és a gyilkos szándék melegágyának bizonyult. A náci vezetés céljainak jól megfelelt, hogy az emberek végre kiélhessék a haragjukat. Hogy ez milyen irányba terelődjön, dr. Joseph Goebbels jól tudta, mit kell tennie. Összekapcsolt két tételt: egyrészt Hitler hatalomra jutása után azt akarta tudatni minden némettel, hogy Hitler az, aki feledtetni tudja az első világháborús vereség szégyenét, másrészt rá kellett irányítani a tömegek figyelmet az ellenségre, elsősorban a zsidókra és a kommunistákra, akiket a háborús kudarcért okolni kellett.

Goebbels jól értett a tömeghangulat irányításához. Megtapasztalta, milyen óriási hatásuk van a nürnbergi náci nagygyűléseknek, de hiába volt jelen azokon több százezer ember, milliókhoz nem tudott eljutni az a lelkesítő hangulat, amit egy gigantikus aréna biztosítani tudott. Olyan eszköz kellett, amely a családok otthonába elviszi a hazafias szónoklatokat: s ez az eszköz a rádió volt. Mint a filből kiderült, Goebbels ötlete az volt, hogy egy olcsó, az állam által előállított készüléket árusítsanak az embereknek. 1933-ban a propagandaminiszter javaslatára Otto Griessing mérnök fejlesztette ki a Volksempfängert, egy néprádió-típusú vevőkészüléket, amely rövid idő alatt eljutott minden háztartásba. Hat év alatt Németországban megnégyszereződött a rádiókészülékek száma, a háború előestéjén már több készülék volt a német háztartásokban, mint bárhol másutt a világon.

Ám az új propagandaeszköz csak akkor válthatta be a hozzá fűzött reményeket, ha Goebbels azt a céljainak megfelelően ki is tudja használni. Ehhez be kellett tiltani a többi médiumot. 1935-ben 1600 kiadványt szüntettek meg Németországban, 1938-ban további tízezret. Ettől kezdve az állami rádió lett a náci propaganda szócsöve. A mindennapi hírek között helyezték el a náci üzeneteket, hogy azok eljussanak a sokmilliónyi címzetthez. Goebbels nem érte be az állami rádióval, átvette az irányítást minden más, magántulajdonban lévő rádióállomás felett is.

Jól tudta, ahhoz, hogy az emberek rászokjanak az állandó rádiózásra, nem csak propagandaüzeneteket, mást is kell sugározni. A zene, a kabaré és a többi szívesen hallgatott műsorszám mellett csepegtették azokat a politikai üzeneteket, amelyektől azt várták, hogy átmenjenek a hallgatók fülébe. Ehhez nagyon fontos volt a megfelelő arányok eltalálása, mert csak így lehetett igazán sikeres a hallgatók manipulálásának módszere.

A propaganda újra és újra ismételt üzenetei egyszerűek, mindenki számára érthetők és végletesen megosztók voltak, amit a film eredeti, korabeli képei is igazolnak. Az egység nevében az ellenség megvetésére biztattak és a német emberek faji felsőbbrendűségét sulykolták. Goebbels felismerte: folyamatosan ismételni kell az üzeneteket: Hitler a megmentőnk, Hitler zseniális, igazunk van, amikor a más népek által ránk kényszerített igazságtalan békediktátum ellen lázadunk, és a zsidók rosszak…

Az üzeneteket megállás nélkül ismételgették, az egész országnak átmosták az agyát. A goebbelsi propaganda kegyetlenségét jól mutatja, hogy a gyerekek is a célpontba kerültek, hiszékenységüket, tapasztalatlanságukat jól ki lehetett aknázni, olyan mélyen akarták a tudatukba vésni a fasizmus ideológiáját, hogy azt felnőttként se felejtsék el.

A Hitlerjugend vált a fiatalok számára az egyetlen választható szervezetté. Németország-szerte negyven politikai oktatóintézményt hoztak létre, ahol a tervek szerint a jövő náci vezetőit, az új elit tagjait akarták kiképezni. A máig fennmaradt egyik létesítménybe a nézőket is elkalauzolják. Ezekbe az iskolákba csak 10 és 18 év közötti fiúk járhattak, de három iskolát a lányoknak is fenntartottak. A fiúkat a háborúra készítették fel, a lányokat a férfiak támogatására, a házvezetésre és szülésre, kék szemű gyermekeik felnevelésére tanították. Minden jelentkezőnek egyhetes felvételin kellett keresztülmennie, ahol a fizikai adottságok voltak az elsődlegesek, de például a szemüvegesek szóba sem jöhettek a jelentkezés során.

Goebbels kinevezte magát a német filmgyártás vezetőjének is. 1934-ben megbízták Leni Riefenstahlt, hogy készítsen filmet a nürnbergi pártgyűlésről. Az Akarat diadala című dokumentumfilmje, amely a náci pártot dicsőíti, miközben Hitlert úgy állítja be, mint egyetlent, aki képes győzelemre vinni Németországot, a történelem legnagyobb és egyik legsikeresebb propagandafilmje lett, számos nemzetközi díjat is elnyert. A propagandaminiszter azonban nem csak dokumentumfilmeket támogatott. Azt akarta, hogy a propaganda a lehető legszélesebb tömegeket elérje. Ő döntött a színházak vezetéséről, a műsorról, a filmek forgatókönyveinek többségét ő maga, személyesen hagyta jóvá. Voltak köztük drámák, vígjátékok, könnyedebb témák egyaránt. 1933–42 között négyszeresére nőtt a német filmek száma, s ezekben általában a náci üzeneté volt a főszerep.

1943-ban tartotta meg Goebbels élete legnagyobb beszédét, amelyben nagy változásokat ígért. Itt sejtette első ízben, hogy talán elveszíthetik a háborút, de csak akkor lehetnek úrrá a helyzeten, ha minden német a háború ügyéért dolgozik. Drámai hangon tette fel a közönségnek a kérdést: „Hisztek-e a Führerben és a totális győzelemben, készen álltok-e a legsúlyosabb személyes áldozatokra?” Hogy tökéletes legyen a beszéd hatása, a film tanúsága szerint a közönséget gondosan választották ki a párt legmegbízhatóbb tagjai közül, akik az előre megegyezett pontoknál felállva tapsoltak, mások, a sorok közé ültetett színészek látszólag spontán végeztek elismerő mozdulatokat. A biztonság kedvéért előre rögzítették a tapsot is. Vereség esetén a közelgő terrorral fenyegetett, így próbálta feltüzelni a német népet.

A narrátor utolsó mondatai emlékezetesek. „Amikor 1933-ban a nácik átvették a hatalmat, nem gondolták, hogy csak egy évtizedig fogják Németországot vezetni. Azt sugallta a náci propaganda, hogy Hitler birodalma évtizedekig vagy akár ezer évig is fennmarad. Tévedtek.” / Somfai Péter