A magány komikuma
Az Egy őrült naplója monodráma: csaknem két órán át egyedül van a színpadon. Előfordul, hogy az előadását formálja az aktuális hangulata vagy épp az aznapi viszonya Popriscsinnel és a közönséggel?
Még keveset játszottam, most ismerkedem azzal, hogyan hat a darab a közönség előtt. Ismerkedem a nézők reakcióival, ami nagyon sokféle, de nem szabad, hogy ez megzavarjon, elbizonytalanítson. Önmagában is hatalmas teljesítmény végigmenni a szövegen, még ha nem sikerül is mindig tökéletesre az előadás. Most a legfontosabb feladatom szépen belemelegedni az egészbe. Megtalálni, mely pontokon vannak az átlényegülés kapaszkodói, amelyeket ha elkapok, akkor a végére egy felfűtött előadáshoz jutunk el.
Mit jelent ön számára az átlényegülés? Popriscsinné válást, a teljes összeolvadást a szereppel?
Popriscsinnak nagyon hiányoznak az élet bizonyos pillanatai, hogy meghallgassák, mondjanak neki egy jó szót, hogy meglássák és meghallják. Ez az, aminek a hiánya nagyon égeti őt. A nagyfokú magány, az egyedüllét, ami át kell hassa az egész darabot, amiből, mint egy pillangó, próbál valahogy kikelni.
Ami a nézők szerepét illeti: kifelé vagy inkább befelé építkezik az előadás?
Szükségem van arra, hogy nagyon személyesen tudjak beszélni a közönséggel. Ettől érzi a néző is, hogy neki és róla szól, hogy részese az egésznek. Az előadás azt feltételezi, hogy a naplóm a nézőtér. A nézők agya, ahová én feljegyzem ezeket a mindennapokat: ők az egyedüliek, akiknek képes vagyok mindezt elmondani.
A rendezővel, Bodó Viktorral korábban is sok közös munkája volt. Bár a díszlet tervét, amely egy önmagába bezárult ember szűkre szabott, zaklatott tere, illetve a zenei részeket ön találta ki, félreismerhetetlen Bodó kézjegye a produkcióban.
Orlai Tibor producer volt az ötletgazda, akitől szabadságot, támogatást kaptam, rám bízta a rendező kiválasztását is. Az első pillanattól nagyon erősen Viktor jutott eszembe, aki maga is meglehetősen „őrült lény”. Nagyon különleges érzéke, gazdag fantáziája van ahhoz a típusú dramaturgiához, amelyben a kissé megbomlott agy egyik mondata eljut a másikig. Viktor nagyon gazdagon sejti a mondatok közötti tartalmat, sok mindent gondol róla. Tudtam, vele elég szabadon fantáziálhatunk, szabadon teremthetünk külön világot ennek az előadásnak. Bodó Viktorral fontos, nagy közös élményeink vannak, benne láttam azt a munkatársat, alkotótársat, aki ebben leginkább a segítségemre lehet. Nehéz szétválasztani, mi a munkánkban Bodó és mi az, ami rám jellemző. Orlai Tibor két éve kért fel, így rengeteg időnk maradt a tervezésre, a felkészülésre.
Ebben a két évben sokszor változhatott a koncepció, hogy milyen fordításokat használjanak, milyen legyen a díszlet, hol legyenek a hangsúlyok. A szokatlanul hosszú felkészülési idő elmélyültebb, pontosabb lehetőségeket ad, vagy el is bizonytalanít?
A határidő nagyon inspiráló tud lenni, de ezúttal lehetőséget éreztem az idő korlátlanságában. Hosszasan gondolkozhattunk, tervezhettünk. Lehetett elmélyülni s pontosan látni, az egyik mondat hogyan kapcsolódik a másikhoz. Felmérhettem a feladat súlyát, volt idő megtanulni a nagyon nehéz szöveget. Az is jó, hogy mire elkezdtük a próbákat, már állt a díszlet, készen volt a jelmezem, s a szövegre kellett koncentrálnom. Ugyanakkor a szűk egy hónapnyi próbafolyamat megfeszített munkát követelt, lassan jutottunk el a szöveggel a végéig.
Lelkileg volt nehéz a szöveg?
Inkább az okozott nehézséget, hogy egy ilyen kicsi térben hogyan lehet megragadni a naplóbejegyzések, tizenkilenc nap rögzítésének a lényegét. Ebben a térben minden napnak új atmoszférát kellett találni, hogy egyik nap ne legyen olyan, mint a másik, s ehhez hosszú idő, sok próbálgatás kellett. Nagyon vágytunk arra – bár ez monodráma –, hogy tudjon nagyon erős színházi nyelven megszólalni. Akár egy széken ülve is elő lehetne adni, s akkor is nagy kihívást jelentene, de bennem erősen dolgozott a „színházélmény” visszaadása. Lehet, hogy mindez a fiatalos hévből fakad, meg abból, hogy kipróbáljam magam egy eddig ismeretlen műfajban. Eddig még sosem volt módom ilyen sokrétűen befolyásolni egy előadás kimenetelét.
Nagyon óvatosan fogalmaz Popriscsin „őrültségéről”. Ez az egyik központi kérdése a darabnak: valóban őrült, vagy az őt körülvevő világ az? Hol húzódnak ezek a nagyon vékony határok?
Nem hiszem, hogy nekem vagy az előadásnak ezt meg kell válaszolnia. Az a jó, ha a néző kezd el ezen gondolkodni. Mindenkinek meg kell találnia a maga lehetséges feleletét erre. Nekem színészként sokszor zsigerileg kell jelen lennem úgy, hogy ne feltétlenül vegyem észre, mi történik velem. Ez olykor számomra is váratlan helyzeteket idézhet elő.
A színpad a kibillentett, a helyéből kimozdított világot mutatja. Az utolsó jelenetben kényszerzubbonyt húznak Popriscsinra. Ismerős a közeg, a történet. Bárkivel bármikor megtörténhet.
Alapvetően komikus Gogol darabja, kortársai humoristának tartották. Ha így olvassa az ember, elképesztő dimenziói nyílnak meg a műnek. Speciális a humora, amit nehéz színpadon megmutatni, a töredékét sikerült felvillantanom belőle. Sokan zavarban is érzik magukat: szabad-e ilyen veretes, komoly művön nevetni? Én ezt megértem. Dramaturgiailag egyszerű a történet, a részleteiben lehet gazdaggá tenni, a világról beszélni. A kis pillanataiban lehet elrejteni az embert. Ott lehet elszórni annak a lehetőségét, hogy felfedezze saját magát, a társadalmat, amelyben él. Hogy ráismerjen bizonyos motívumokra, arra, hogy az egyik mondat higgadtságából hirtelen hogyan sül el az agy, s válik végtelenül sértetté és ingerültté az ember.
Sok helyen játszik, gazdag a szerepeinek palettája, de mostanában az erős, karakteres, ütős figurákkal találják meg. Az Egy őrült naplója azért is fontos, mert lehetőséget adott megannyi mindennek a kipróbálására?
Az Egy őrült naplója próbatétel is. Egy színész próbatétele, hiszen Popriscsinnak sok arca van, mindennap más. Az előadás egy kicsit annak is a lenyomata, hogy most hol tartok.
És hol tart most? Az előadás egyben összegzése is az elmúlt tizenévnek?
Mindenképp alkalmas arra is, hogy saját magamnak is megmutassam, hogyan állok helyt mint szakember, a színházcsinálás elgondolója vagy mint egy-egy szerep megélője. n