A felelősség kora

A német csapatok 1939 szeptemberében elfoglalták Lengyelországot, és kezdetét vette a második világháború. Az ország vezetése Angliába menekült, tisztjeit átadták a szovjeteknek, és elitjét letartóztatták. Az állam helyét átvette egy náci halálosztag, amely a visszafogó erő hiányában nagyobb pusztítást tudott végezni, mint máshol, ahol kollaboráns kormányok voltak. A kor utolsó túlélőinek száma évről évre csökken, és a háború borzalmai is egyre halványulnak az európaiak emlékezetében. Hiába telt el azonban nyolcvan év, a holokauszt, a történelem talán legsúlyosabb öröksége sok országban igazából feldolgozatlan maradt.

Lengyelország zsidóságának kilencven százalékát, csaknem hárommillió embert gyilkoltak le a nácik. A zsidó közvélemény az elmúlt évtizedekben vegyesen ítélte meg a lengyelek szerepét a holokausztban. Az amerikai Shoah alapítvány videóra vette sok túlélő vallomását, ezekben beszámoltak a lengyel lakosság háború előtti és utáni kegyetlenkedéseiről. Sokukat a szomszédaik jelentették fel, másokat az őket bújtatók a pénzükért lőttek le. Az ország keleti határvidékén már jó ideje gyakoriak voltak a pogromok, amelyeket a század elején még a cári Oroszország szított. De miután a lengyelek kikerültek az orosz fennhatóság alól, utána is előfordultak kegyetlenkedések. A háború előtt a pogromok oka a keresztény antiszemitizmus volt. A háború alatt pedig ehhez hozzáadódott, hogy a lengyel zsidóság a szovjeteket felmentőnek hitte, így a nacionalisták a zsidóságot szovjet kollaboránsoknak bélyegezték.

Közismert tény ezen túl a háború utáni pogromhullám és több száz visszatérő zsidó legyilkolása. Utóbbira legismertebb eset a Sobibor haláltáborból megszökött Lejb Feldhendler esete, akit egyes történészek szerint lengyel nacionalisták, mások szerint a pénzére áhítozó rablók gyilkoltak meg, miután hazatért. A lengyelek pozitívabb megítélését segítette az a nemrég megjelent kutatás, amelyet Joshua Zimmerman amerikai történész készített a lengyel ellenállásról. A könyv egyaránt taglalja az ellenállás zsidóbarát és antiszemita cselekedeteit is. Ez a kettősség mutatkozik meg abban a tényben is, hogy a lengyelek közül sokan bújtattak vagy segítettek zsidókat. A Világ Igazai szervezet több mint hatezer lengyelt tüntetett ki. Ez is azt mutatja, hogy minden népnek a háború alatt voltak bűnös és ártatlan tagjai, és a szenvedés és elnyomás közepette megmutatkozott az emberek valódi természete.

A lengyel vezetés, akárcsak a francia, a háború után a kultusz szintjére emelte a nácikkal szembeni nemzeti ellenállást. A kollektív ártatlanság és a nemzet egységes ellenállásának narratíváját a történészek soha nem fogadták el, a lengyel közéletben először a kétezres évek elején került a téma terítékre. Megjelent ugyanis egy könyv, amely megingatta és véglegesen megdöntötte a kollektív ártatlanság narratíváját. Jan T. Gross lengyel származású amerikai történész 2000-ben megjelentetett egy rövid könyvet Szomszédok címmel a jedwabnei zsidók lemészárlásáról. A könyv és később több más kutatás is azzal foglalkozik, hogyan gyilkolták le a németek segítségével a lengyelek Jedwabne zsidó lakosságát. A szemtanúk és elmenekült túlélők beszámolói szerint a szovjet csapatok – melyek a Molotov–Ribbentrop-paktum értelmében tartották megszállva a települést – kivonulása után a helyi és közeli lengyel lakosság német segítséggel összegyűjtötte a falu zsidó lakóit, majd a tömeg ide-oda űzve agyonverte az embereket. A leírások alapján a megvert férfiakat külön csoportokban a temetőbe kísérték, és megásatták velük a sírjukat. Azután a nőket, a gyerekeket és az öregeket a vásártérről egy pajtába irányították, a tetőt leöntötték kerozinnal, majd felgyújtották. A tömeggyilkosság azért keltette fel több történész érdeklődését, mert nem a hideg, kiszámított, szinte gyári német pontosság kézjegye van rajta. A könyvet a források bizonytalansága miatt érte számos kritika, de a pogrom megtörténtét nem tagadják. A könyv Lengyelországban hatalmas vitát váltott ki a lengyel felelősség kérdéséről. A második világháború, mint minden háború, számtalan bűnöst termelt, és mint minden háború, megadta a lehetőséget, hogy a győztes oldal felmentse önmagát. A lengyel öntudat részévé vált a kollektív ártatlanság, amelyet most törvényi szintre emelt az állam.

A törvénnyel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy tartozik-e számadással egy legyőzött, széthullott társadalom azért, ami a földjén történt. Hogyan dolgozható fel a tény, hogy a félelem vagy közömbösség miatt milliók nem tettek semmit; amikor a szomszédaikat elhurcolták, sokan beköltöztek a házaikba, átvették az üzleteiket. Claude Lanzmann kommentár nélküli dokumentumfilmjében, a Shoában többek között bemutatja, hogyan viselkedtek a háború után harminc évvel a haláltáborok szomszédságában élő lengyel falusiak. Treblinka lakosai részletesen elmesélték emlékeiket a filmesnek az étkezőkocsikban érkező gazdag nyugati zsidókról, akiknek a sínek mellett mutogatták a nyakon áthúzott halál jelét. Lanzmann ellátogatott a templomhoz, amelyben épp misét tartottak, és amelybe a németek évtizedekkel korábban összegyűjtötték a zsidókat, hogy úgynevezett gázbuszokkal szállítsák őket a közeli chelmnói krematóriumokig. A lakosok itt is egymás szavába vágva emlékeztek meg Lanzmann-nal levő egyetlen túlélőről, akit a németek a hangja miatt tartottak életben. A filmes ellátogatott egy olyan községbe is, melynek teljes zsidó lakosságát elpusztították a németek. Elment olyan emberekhez is, akik az elhurcolt zsidók házaiba költöztek be. Más megkérdezettek közül páran azt mesélték, hogy minden pénz a zsidók kezében volt, a lengyeleknek meg őket kellett kiszolgálniuk. Lanzmann megkérdezett néhány embert arról is, szomorúak-e, hogy már nincsenek ott a zsidók, mire azt válaszolták, hogy nem, mert nem kedvelték őket, bár a meggyilkolásukkal nem értettek egyet. Jobban örültek volna, ha maguktól elmennek az országból.

Elie Wiesel Nobel-békedíjas holokauszttúlélő Éjszaka című könyvének angol kiadásához írt előszavában azt mondja, gyakran teszik fel neki a kérdést, milyen választ lehet adni a holokausztra és Auschwitzra. Wiesel ezt írja: „Nemcsak nem tudom, mi lehet a válasz, de abban sem vagyok biztos, hogy ilyen nagyságú tragédiára egyáltalán lehetséges választ adni. (…) Amikor a sötétség és a gonosz eme korszakáról beszélünk, amely oly közeli és távoli is egyben, a felelősségnek kell a kulcsszavunknak lennie.” / Hajdú Tímea