Sosem gondoltam, hogy így fogok gyűlölni

Oroszul kezdtem el az interjút, de rögtön angolul válaszolt…

Erről nem az orosz nyelv tehet. Amióta kitört ez a rohadt mocskos háború, nekem jobb angolul kifejezni magamat. Ha angolul beszélek, erősebben kell koncentrálnom arra, hogyan fejezem ki magam. Az angol segít kordában tartani az érzelmeimet. Hogy ne ragadjanak teljesen magukkal. Persze amit látok, hallok, olvasok, az rengeteg keserűséget vált ki belőlem. Néha azon kapom magam, hogy ömlik belőlem a káromkodás.

Az olvasók kedvéért is tisztázzuk, hogy nem Kijevben, hanem Kölnben van.
A háború miatt ragadt Németországban, és ki tudja, mikor térhet vissza Ukrajnába.

S ez is borzasztó számomra, hogy amíg én biztonságban vagyok, az otthoniak, a szüleim, a bátyám, a rokonaim, a barátaim életveszélyben vannak. Bárhol, bármikor jöhet egy orosz rakéta vagy gránát és annyi. Mindennap több órát töltök azzal, hogy felhívom a szeretteimet, a barátaimat, a kollégáimat Ukrajnában. Amikor hallom a csörgést, mindig azon izgulok, hogy felvegyék a mobiljukat. S amikor befejezzük a beszélgetést, mindig megsuhant annak a szele, hogy ugye ez nem az utolsó hívás volt, ugye másnap is felveszik a telefont.

Hogyan értesült arról, hogy az orosz hadsereg megtámadta Ukrajnát? Mi volt az első gondolata, reakciója?

Kezdeném onnan, hogy a barátomat jöttem meglátogatni Kölnbe, és február 28-án kellett volna visszarepülnöm Kijevbe. Az inváziót megelőző hetekben az orosz katonai fenyegetés miatt általában nem kapcsoltam ki éjszakára a mobilomat. Február 24-re virradóan azonban, máig nem tudom, miért, de így tettem. Amikor reggel hét óra után felébredtem és bekapcsoltam a mobilt, szürreális üzenetek fogadtak. Azzal szembesültem, hogy Kijevben az anyám, a barátaim, az ismerőseim fejvesztve rohangáltak és próbáltak menekülni. „Ánya, Ánya, lőnek ránk, bombáznak minket!”, hallottam az anyámat kiabálni. Jó ideig képtelen voltam felfogni, hogy mi is történik velük és velünk. Egyszerűen lebénultam.

Mi mozdította ki ebből az állapotból?

Tudja, roppant furcsa érzés művészként megélni egy háborút. Mert nekem nincs olyan tudásom, amit a frontvonalban lehetne hasznosítani. Nem vagyok orvos vagy szakképzett ápoló, hogy sebesülteken segítsek, és válságmenedzser sem vagyok, aki gondoskodik róla, hogy a különböző segélycsomagok rendben megérkezzenek a rászorulókhoz. Aztán rájöttem, hogy nekem művészként a művészetem a fegyverem, azzal tudok beszállni hazám megvédésébe. Más grafikusokkal még 2014-ben megalapítottuk a Pictoric Klubot, ennek a célja az volt, hogy népszerűsítse külföldön a kortárs ukrán grafikai műveket és illusztrátorokat. Március elején mozgósításba kezdtünk, akit csak lehetett, megkerestünk azzal, hogy rajzoljanak háborús, pontosabban háborúellenes plakátokat, posztereket. A beérkezett és a beérkező műveket folyamatosan feltesszük az általunk létrehozott világhálós honlapra, illetve értékesítjük őket, és a bevételből az Ukrajnából menekülőket segítjük.

Látva azt, hogy miket rajzolt gyerekkönyv-illusztrátorként és miket háborús időkben, úgy érzem, mintha két Anna Szarvira lenne…

Ez így van. És ha belegondolok, meg is rémülök tőle. Hiszen folyamatosan szinte csak bombákat, tankokat, fegyvereket rajzolok. Az ölés, a pusztítás eszközeit.

Mi a legriasztóbb, a legfélelmetesebb?

A gyűlölet. Sohasem gondoltam, hogy így fogok gyűlölni.

Kit? Vlagyimir Putyint? Valerij Geraszimov hadseregtábornokot, az orosz vezérkari főnököt?

A rettenetes, hogy február 24. óta csak fekete-fehérben tudok gondolkodni. Gyűlölöm Putyint, a tábornokait, az egész elbaszott hadseregét. Gyűlölöm az oroszokat is, mert hagyják, hogy a vezetőik ezt tegyék velünk. Hogy rommá lőjék, elpusztítsák az életünket. Vissza akarnak bombázni minket a középkorba, miközben Putyin arról szónokol, hogy testvérnépek vagyunk.

Gyűlöli az oroszokat is?

Inkább azt mondanám, hogy mélységesen csalódtam bennük. Hogy vagy tapsolnak a háborúnak, vagy szótlanul eltűrik. Minden tiszteletem azoké, akik kimennek az utcára és tiltakoznak. De ők elenyésző kisebbségben vannak.

S voltak olyan orosz grafikus kollégái, akik szolidaritást vállaltak Ukrajnával?

Néhányan írtak, de bevallom, nem válaszoltam nekik. Olyan érzelmi nyomás nehezedett rám, hogy tartottam attól, olyat írok nekik, amit később nagyon megbánnék.

Mit kérdezne Putyintól, ha hirtelen szemtől szemben találná magát vele?

Nem hiszem, hogy bármit is kérdeznék. Lehet, hogy megpróbálnám megölni…

Tényleg ilyen erős önben a gyűlölet?
Nem tudom, hogy képes lennék-e ölni. Ez a kérdés már a háború kitörése előtt is foglalkoztatott. A New York-i Museum of Modern Art (MoMA) magazinja felkért, hogy rajzoljak egy sorozatot, milyenek a kijevi hétköznapok az orosz katonai fenyegetés árnyékában. A rajzokon ilyen kérdéseket tettem fel: „Elég gyors tudok-e lenni, hogy időben odaérjek az óvóhelyre?”, „Mit kell tennem, ha kitör a háború?”, „Mi van, ha menekülnöm kell?” „Mi van, ha harcolnom kell?” De ezek nemcsak az én kérdéseim voltak. Bárhova mentem Kijevben, mindenütt azzal találkoztam, hogy az emberek ezekről a dilemmákról faggatják egymást. S ahogy nekem, nekik sem voltak válaszaik ezekre a kérdésekre. Általános volt a bizonytalanság, az arcokra kiült a szorongás. Lehetetlen küldetésnek számított bármit is előre tervezni. Az emberek csak az adott napnak éltek. Ebben a roppant feszült légkörben azzal próbáltam magamat nyugtatni, hogy beszereztem a legszükségesebb dolgokat. Szardíniakonzerveket és egy fejszét. S bármennyi könyvet olvastam a háborúkról, mindig azt szűrtem le: csak a szerencsések élik túl. Mit mondhatok erre? Remélem, hogy én is a szerencsések közé tartozom. És a családom, barátaim, honfitársaim közül minél többen szerencsések lesznek.

Ha most Kijevben lenne, mit csinálna? Fegyvert ragadna, mint sok honfitársa?

Természetesen beállnék a védelmi erők kötelékébe, de azt hiszem, fegyvertelen szolgálatot vállalnék. Szívesen segítenék az idősek ellátásában, gondozásában.

Hogy van a családja?

A papám elment Vinnyicába, ott éltünk tizenhét éves koromig. A papám sajnos beteg, kifogyóban vannak a gyógyszerei, de a körülményekhez képest jól van. A mamám nem hajlandó elhagyni Kijevet, lényegében a lakásunk és az óvóhely között éli az életét. Néha elszólja magát a telefonban, hogy milyen pusztítást végzett a környékünkön az orosz tüzérség. A bátyám Dnyipróban él, a háborúig volt egy jól menő étterme. A bátyám beállt fegyveres önkéntesnek, az éttermet átalakította tábori és szociális konyhává. A sógornőm elmenekült a gyerekekkel, nemrég érkeztek meg ide, Kölnbe.

Visszatérve a politikához, mit gondol Volodimir Zelenszkijről és az ukrán vezetésről?

A 2019-es elnökválasztáson nem Zelenszkijre szavaztam. Nem tartottam alkalmasnak a hivatalra. Azóta megváltozott a véleményem, szerintem felnőtt a szerephez. A többiek is.

Beszéljünk egy kicsit Anna Szarviráról, a grafikusról. Úgy hallottam, hogy eredetileg teljesen más pályára készült.

Valóban így van, a középiskolában nagyon érdekelt a fizika és a matematika. Miután Kijevbe költöztünk, minden megváltozott. Gyerekkorom óta sokat rajzoltam, és 17-18 évesen elhatároztam, hogy a kijevi Képzőművészeti Akadémiára felvételizek. Legnagyobb meglepetésemre fel is vettek, aztán persze szembesültem vele, hogy milyen keveset tudok. Már akadémista voltam, amikor az egyetem másokkal együtt kiajánlott egy gyerekkönyvkiadó vállalkozásnak. El is mentem az interjúra, ahol aztán jól leszerepeltem. Fogalmam sem volt, hogyan kell kezelni a Photoshop programot.

Hogyan alakította ki az egyéni stílusát?

A kijevi akadémián klasszikus stílust
tanítottak. Számomra az első inspirációt az első nyugat-európai utazásom hozta. Összespóroltam egy kis pénzt és elmentem a bolognai könyvvásárra. Ott láttam, hogy rajzolni, illusztrálni másként is lehet. Aztán jött az ötlet, hogy mi lenne, ha a naiv stílust vegyíteném folklórelemekkel, s úgy tűnik, hogy ezzel a koktéllal sikerült megtalálni a saját stílusomat.

Egyetért azzal, hogy a háború egyik eredménye a modern ukrán nemzet születése?

Szerintem a nemzeti tudat korábban is létezett. Amit most látok és érzékelek, az egyfajta nemzeti egység születése. Az orosz agresszió összekovácsolt minket, függetlenül attól, hogy korábban ki hogyan gondolkodott a világról.

Mit gondol, mi lesz ennek a háborúnak a vége? Mi lesz Ukrajnával?

Erre csak azt tudom mondani, hogy még ezreket, tízezreket megölhetnek az oroszok, szétbombázhatnak mindent, de
a szabadságvágyunkat nem vehetik el
tőlünk. Sosem leszünk behódolt alattvalók.đĐ