Vásárhelyi Mária: Nincs kegyelem

2018. november 26., 08:14

Szerző:

A 2010-es rendszerváltás utáni időszak egyik első, mélyen az emlékezetembe ivódott képe, amikor 2012 nyarának egyik legforróbb napján, kerekesszékben ülő, hiányzó végtagú vagy mankóval sántikáló, csontsovány, elgyötört arcú emberek gyülekeztek a Hősök terén, a Szépművészeti Múzeum előtt, hogy tiltakozzanak a rokkantnyugdíjak felülvizsgálatáról szóló törvény hatálybalépése ellen. A kétharmados többséggel elfogadott jogszabály ugyanis nem szólt másról, mint az élet által már amúgy is megnyomorított rokkantak további nyomorgatásáról, szánalmasan alacsony járandóságuk megkurtításáról vagy elvételéről. A törvény a több százezer rokkantnyugdíjast egészségi állapotának orvosi felülvizsgálatára kötelezte, a rokkantság mértékének megállapítására pedig olyan új számítási módszert vezetett be, amelynek célja nyilvánvalóan az volt, hogy a munkaképtelen vagy csökkent munkaképességű emberek egészségi állapotát egy matematikai művelettel a korábbinál jobbnak minősítse, és így sokakat közülük részben vagy teljesen rehabilitálhatónak nyilvánítson. A rokkantaknak járó nyugdíjat pedig segéllyé minősítették, amely egyrészt, szemben a nyugdíjjal, bármikor megvonható, másrészt nem vonatkoznak rá azok az alapjogi garanciák, például a GDP emelkedésével összefüggő kötelező emelés, amelyek a nyugdíjakat érintik.

Akkor még nem szoktunk hozzá ahhoz, ami mára mindennapos gyakorlattá vált, hogy

a kormány, ha húzni kell a nadrágszíjon, akkor mindig a legvédtelenebbektől, legelesettebbektől vesz el, oda nyúl, ahonnan azt gondolnánk, hogy már nincs mit elvenni.

Márpedig a 2011-es év második felére nyilvánvalóvá vált, hogy a költségvetés drámai állapotban van, és az egyensúly helyreállítása érdekében a kormány lázasan kereste a forrásokat, amelyekkel betömheti a tátongó lyukakat. Így „találta meg” a rokkantakat. A korábban átlagosan 70 ezer forintos járandóságukat a felére csökkentette, és nem kevesen voltak, akiket újra munkaképesnek minősítettek, és visszazavartak volna a munkaerőpiacra. Ahol persze esélyük sem volt az elhelyezkedésre. Nemcsak azért, mert többségüknek valójában egyáltalán nem javult az egészségi állapota, és azokban az években még a teljesen egészséges fiatalok is alig találtak munkát, hanem azért is, mert közülük, még az esetleg korábban valóban rehabilitálhatók is, évtizedekkel korábban kiestek a munkaerőpiacról. Az 1990-es rendszerváltás idején ugyanis, amikor másfél millió ember veszítette el a munkáját, a kezelhetetlenné váló tömeges munkanélküliség elől való, az állam által támogatott menekülési útvonal volt, hogy a munkájukat elveszítők közül, akit csak lehetett, leszázalékoltak, munkaképtelenné nyilvánítottak. Nem ők akartak rokkantnyugdíjassá válni, hanem a rendszer kényszerítette őket ebbe a helyzetbe. Többségük felnőtt életének jelentős részét bányákban, öntödékben, futószalag mellett töltötte, kőkemény munkával kereste a kenyerét. És őket bélyegezték a kormánypárti politikusok, akik közül sokan egész életükben egyetlen napot sem töltöttek a munkaerőpiacon, csalóknak. Mert azokban a hónapokban a „csaló rokkantnyugdíjasok” kerültek a NER propagandakampányának kereszttüzébe. Ahogyan ma a hajléktalanok, akkoriban a rokkantak voltak a nemzet ellenségei.

És ott ült a fullasztó nyári melegben, izzadságtól nedves ruhában, félig aléltan több száz kerekesszékes, végtaghiányos, gyógyíthatatlan beteg „csaló”, akiknek nemcsak a hatalom kíméletlenségével, hanem az egészségesek teljes közönyével is szembesülniük kellett.

Azóta hat év telt el, és most az Alkotmánybíróság kimondta, hogy 2012-ben jogellenesen vették el a nyugdíjakat a rokkantaktól. Az érintettek közül sok ezren már nem élnek, nem egy és nem kettő azok száma, akik kilátástalan helyzetük miatt saját kezükkel vetettek véget életüknek. A kötelező felülvizsgálat, amelyet a kormány elképzelései szerint egy év alatt kellett volna lezavarni, talán még ma sem ért véget, és a kormány pénzbehajtási szándéka is zátonyra futott, mivel a remélt megtakarítás töredékét sikerült csak besöpörni a rokkantak meghurcolásával.

Miközben a kormánynak csupán néhány hétre volt szüksége, hogy az átgondolatlan, minden ízében igazságtalan és embertelen jogszabályt megalkossa és elfogadtassa, a már csak nevében létező Alkotmánybíróságnak hat évbe tellett, amíg megállapította, hogy az állam jogellenesen alázta meg és fosztotta ki azokat, akiket az államnak segíteni és oltalmazni kellene. A joghátrányt szenvedők közül azokat, akik még élnek, az AB döntése után jelentős összegű kártérítés illetné meg. Egy jogállamban.

Mi azonban itt, a Kárpát-medencében majdnem biztosak lehetünk abban, hogy soha nem fognak hozzájutni a jog szerint őket megillető pénzhez. Hiszen miféle „erős állam” az, amely még néhány kerekesszékest sem tud mindenéből kiforgatni?

A nyolcvanas években, fiatalemberként, a legszörnyűbb „élményem” a szegénység volt. Az az érzés, hogy a pénzem, a forintom nem ér semmit. Hogy nyomorult kelet-európai vagyok.

Soros György nyerészkedik a háborún, ezért ő nem a békében érdekelt, háborús uszító – mondta péntek reggel Orbán Viktor. A szomszédunkban valóban háború van, ami különös súlyt ad a miniszterelnök szavainak, így megnéztük: igazat mond-e a kormányfő?

„Ledobta az atombombát Parragh László, az MKIK elnöke azzal, hogy megszüntetné a katát, és másik, közelebbről meg nem határozott adózási módot vezetne be helyette. Több mint négyszázezer katás egyszerre hördült fel, hogy »hát mégis mit képzel ez a rolexes!«. Parragh László felnégyelése előtt azért érdemes néhány szempontot figyelembe venni – és kivételesen háttérbe szorítani a zsigeri érvet, hogy ami nekem többe kerül, az csak rossz lehet.” F. Szabó Emese véleménycikke a 168 Óra hetilap június 2-i számában jelent meg.