Vásárhelyi Mária: Nincs kegyelem

2018. november 26., 08:14

Szerző:

A 2010-es rendszerváltás utáni időszak egyik első, mélyen az emlékezetembe ivódott képe, amikor 2012 nyarának egyik legforróbb napján, kerekesszékben ülő, hiányzó végtagú vagy mankóval sántikáló, csontsovány, elgyötört arcú emberek gyülekeztek a Hősök terén, a Szépművészeti Múzeum előtt, hogy tiltakozzanak a rokkantnyugdíjak felülvizsgálatáról szóló törvény hatálybalépése ellen. A kétharmados többséggel elfogadott jogszabály ugyanis nem szólt másról, mint az élet által már amúgy is megnyomorított rokkantak további nyomorgatásáról, szánalmasan alacsony járandóságuk megkurtításáról vagy elvételéről. A törvény a több százezer rokkantnyugdíjast egészségi állapotának orvosi felülvizsgálatára kötelezte, a rokkantság mértékének megállapítására pedig olyan új számítási módszert vezetett be, amelynek célja nyilvánvalóan az volt, hogy a munkaképtelen vagy csökkent munkaképességű emberek egészségi állapotát egy matematikai művelettel a korábbinál jobbnak minősítse, és így sokakat közülük részben vagy teljesen rehabilitálhatónak nyilvánítson. A rokkantaknak járó nyugdíjat pedig segéllyé minősítették, amely egyrészt, szemben a nyugdíjjal, bármikor megvonható, másrészt nem vonatkoznak rá azok az alapjogi garanciák, például a GDP emelkedésével összefüggő kötelező emelés, amelyek a nyugdíjakat érintik.

Akkor még nem szoktunk hozzá ahhoz, ami mára mindennapos gyakorlattá vált, hogy

a kormány, ha húzni kell a nadrágszíjon, akkor mindig a legvédtelenebbektől, legelesettebbektől vesz el, oda nyúl, ahonnan azt gondolnánk, hogy már nincs mit elvenni.

Márpedig a 2011-es év második felére nyilvánvalóvá vált, hogy a költségvetés drámai állapotban van, és az egyensúly helyreállítása érdekében a kormány lázasan kereste a forrásokat, amelyekkel betömheti a tátongó lyukakat. Így „találta meg” a rokkantakat. A korábban átlagosan 70 ezer forintos járandóságukat a felére csökkentette, és nem kevesen voltak, akiket újra munkaképesnek minősítettek, és visszazavartak volna a munkaerőpiacra. Ahol persze esélyük sem volt az elhelyezkedésre. Nemcsak azért, mert többségüknek valójában egyáltalán nem javult az egészségi állapota, és azokban az években még a teljesen egészséges fiatalok is alig találtak munkát, hanem azért is, mert közülük, még az esetleg korábban valóban rehabilitálhatók is, évtizedekkel korábban kiestek a munkaerőpiacról. Az 1990-es rendszerváltás idején ugyanis, amikor másfél millió ember veszítette el a munkáját, a kezelhetetlenné váló tömeges munkanélküliség elől való, az állam által támogatott menekülési útvonal volt, hogy a munkájukat elveszítők közül, akit csak lehetett, leszázalékoltak, munkaképtelenné nyilvánítottak. Nem ők akartak rokkantnyugdíjassá válni, hanem a rendszer kényszerítette őket ebbe a helyzetbe. Többségük felnőtt életének jelentős részét bányákban, öntödékben, futószalag mellett töltötte, kőkemény munkával kereste a kenyerét. És őket bélyegezték a kormánypárti politikusok, akik közül sokan egész életükben egyetlen napot sem töltöttek a munkaerőpiacon, csalóknak. Mert azokban a hónapokban a „csaló rokkantnyugdíjasok” kerültek a NER propagandakampányának kereszttüzébe. Ahogyan ma a hajléktalanok, akkoriban a rokkantak voltak a nemzet ellenségei.

És ott ült a fullasztó nyári melegben, izzadságtól nedves ruhában, félig aléltan több száz kerekesszékes, végtaghiányos, gyógyíthatatlan beteg „csaló”, akiknek nemcsak a hatalom kíméletlenségével, hanem az egészségesek teljes közönyével is szembesülniük kellett.

Azóta hat év telt el, és most az Alkotmánybíróság kimondta, hogy 2012-ben jogellenesen vették el a nyugdíjakat a rokkantaktól. Az érintettek közül sok ezren már nem élnek, nem egy és nem kettő azok száma, akik kilátástalan helyzetük miatt saját kezükkel vetettek véget életüknek. A kötelező felülvizsgálat, amelyet a kormány elképzelései szerint egy év alatt kellett volna lezavarni, talán még ma sem ért véget, és a kormány pénzbehajtási szándéka is zátonyra futott, mivel a remélt megtakarítás töredékét sikerült csak besöpörni a rokkantak meghurcolásával.

Miközben a kormánynak csupán néhány hétre volt szüksége, hogy az átgondolatlan, minden ízében igazságtalan és embertelen jogszabályt megalkossa és elfogadtassa, a már csak nevében létező Alkotmánybíróságnak hat évbe tellett, amíg megállapította, hogy az állam jogellenesen alázta meg és fosztotta ki azokat, akiket az államnak segíteni és oltalmazni kellene. A joghátrányt szenvedők közül azokat, akik még élnek, az AB döntése után jelentős összegű kártérítés illetné meg. Egy jogállamban.

Mi azonban itt, a Kárpát-medencében majdnem biztosak lehetünk abban, hogy soha nem fognak hozzájutni a jog szerint őket megillető pénzhez. Hiszen miféle „erős állam” az, amely még néhány kerekesszékest sem tud mindenéből kiforgatni?

Horoszkóp

„Itt az idő, hogy ne elégedjünk meg azzal, amit rólunk mondanak, hanem kezdjünk el mi is mondani valamit. Mert van mondanivalónk, ami fontos és hasznos mindenki számára.” A következőkben Köves Slomó, ortodox zsidó rabbi, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség alapítójának és vezetőjének véleménycikke olvasható.

A cselédsajtó és a Karmelita udvartartásának agyhalott influenszerei Pankotai Lilivel szemben fel merték venni a kesztyűt. De micsoda bátorság kellett ehhez az elvtársaknak. 

Az elhibázott brüsszeli szankciók, azon belül is elsősorban az energiaszektort érintő korlátozások miatt alakult ki válság az EU-ban és így Magyarországon is – ez a kormányzati kommunikáció alfája és ómegája. A valóság ezt másként gondolja.