Vásárhelyi Mária: Gyűlöld is
Mind a mai napig nem tudni pontosan, hogy az ötvenes évek rettegett és gyűlölt Államvédelmi Hatóságának jelszavát, amely szerint „Ne csak őrizd, gyűlöld is!”, a pártvezér Rákosi Mátyás vagy a belügyminiszter Farkas Mihály találta-e ki. Bármelyikük volt is, ennél találóbban nem fogalmazhatta volna meg a munkatáborokban és a börtönökben sínylődő politikai foglyok őrzőinek munkaköri leírását. Az őrökkel szemben ugyanis nemcsak az volt az elvárás, hogy gondosan vigyázzák a rájuk bízott, egyébként ártatlan embereket, hanem az is, hogy „önszorgalomból”, szadista ösztöneiket kiélve, válogatott kegyetlenkedésekkel gyötörjék is a rabokat. A kínzások skálája igen széles volt, az éheztetéstől és megalázástól a verésen keresztül a körömletépésig terjedt. Nem kevesen voltak, akik belehaltak vagy egész életükre rokkantak maradtak az ÁVH fogolytáboraiban vagy börtöneiben elszenvedett bántalmazások következtében. A gyógyíthatatlan lelki traumákról nem beszélve. Arról, hogy az őrökben szikrázó gyűlölet ne aludjon ki, elöljáróik gondoskodtak. Hol a rabokkal kapcsolatos uszító hazugságokkal, hol fenyegetéssel, hol a kíméletlenség dicséretével érték el, hogy ébren tartsák a gyilkos indulatokat az őrökben. Szociálpszichológiai kísérletek sora mutatja be, hogy hétköznapi emberek adott körülmények, például a tekintélynek való megfelelés vágya vagy a rájuk zúduló propaganda hatására hogyan válnak gonosszá.
A 20. század második felének egyik legfontosabb civilizációs vívmánya, hogy először az ENSZ Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatában, majd az Európai Unió Alapjogi chartája kimondta, hogy senkit nem lehet kínzásnak, embertelen vagy megalázó bánásmódnak alávetni. Ezek a Magyarország által is ratifikált nemzetközi egyezmények egyértelműen leszögezik, hogy még a tömeggyilkosokat is megilleti az emberhez méltó bánásmód, az, hogy tetteik felett ne a népharag, a személyes indulatok vagy az egyéni bosszúvágy, hanem az igazságszolgáltatás mondjon ítéletet.
Ennek ellenére az elmúlt időszakban egymás után marasztalják el nemzetközi szervezetek Magyarországot amiatt, hogy az ország határára érkező menekültekkel a hatóságok embertelenül bánnak, megalázzák és kínozzák őket. Pedig a menekültek ártatlan emberek, akiknek egyetlen „bűnük”, hogy el kellett hagyniuk hazájukat a pusztító háború, az éhínség, a tomboló embertelenség miatt. Nálunk azonban a hatóságok, a kormány utasításának megfelelően, úgy bánnak a menekülőkkel, ahogyan bűnözőkkel sem szabadna, jóllehet a menedékkérők 60 százaléka gyermek. Menedékjogi kérelmük elbírálásáig szögesdróttal körülvett konténerekben tartják rabságban őket, mindössze néhány négyzetméter jut egy-egy emberre, a konténerekben nyáron a hőség, télen a hideg elviselhetetlen. Az orvosi ellátás és a táplálkozás nem megfelelő, a menedékkérőket a tranzitzónán belül is fegyveres őrök kísérik egyik helyről a másikra. Előfordult, hogy egy nőt tizenhét fegyveres őr kísért orvoshoz, és olyan is, hogy műtét után egy másik nőt öt napig az ágyhoz bilincselve tartottak a kórházban. Azokat pedig, akiknek menedékkérelmét első fokon elutasították, éheztetéssel próbálják rávenni, hogy elhagyják a tábort, és visszatérjenek Szerbiába, annak ellenére hogy a szerb hatóságok egyértelműen közölték, egyetlen menekültet sem fogadnak vissza. S mivel a hatóságok odáig nem merészkednek, hogy gyermekeket is éheztessenek, ezért Szél Bernadett elmondása szerint a kicsiket fegyveres őrök kísérik az ebédlőbe, és a fegyverek árnyékában fogyaszthatják el a kekszet és az üdítőt, amit a nagyvonalú magyar állam ellátásként biztosít a kiskorúaknak. Aki pedig lebukik közülük, mert néhány kekszet megpróbál a zsebébe gyömöszölni, hogy elvigye éhező szüleinek, azt arra kényszerítik, hogy a kekszdarabokat a szemétbe dobja.
A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának, civilszervezetek SOS kérelmére, immár tizenhatodik alkalommal kellett felszólítania a magyar kormányt, hogy ne éheztesse a tranzitzónában tartózkodókat, mert az éheztetés emberkínzás, amit a legalapvetőbb erkölcsi normákon kívül törvény is tilt minden civilizált országban. A magyar kormány hazug és bicskanyitogatóan cinikus válasza pedig minden esetben az, hogy „nincsen itt szó semmiféle éheztetésről”, és a menedékkérők egyébként is szabadon elhagyhatják a tranzitzónát Szerbia felé.
S minthogy az állam nem hajlandó emberségesen bánni a menekültekkel, ez a magatartás elkerülhetetlenül normává válik azok körében is, akik a menekülteket őrzik és ellátják. Az államilag finanszírozott gyűlöletkampány és a hatalmi elvárások hatására már nemcsak őrzik, hanem gyűlölik is az ártatlan embereket.
Mindez azonban már régen nem a magyar állam és a menekültek ügye. Valójában minden magyar állampolgár és az Európai Unió szégyene is, hogy van olyan tagállama az erkölcsi értékeire állítólag oly kényes közösségnek, ahol oltalomra és segítségre szoruló embereket üldöznek és kínoznak.
