Vásárhelyi Mária: Bűnöző állam

Az „idegenrendészeti eljárás” kifejezés néhány évvel ezelőtt heves indulatokat kavart a hazai közéletben. A botrány akkor tört ki, amikor Szakály Sándor kurzustörténész ezzel a fogalommal írta le, hogy itt élő, de magyar állampolgársággal nem rendelkező, valamint a környező országok üldöztetése elől idemenekült zsidók ezreit deportálták a magyar hatóságok az ukrán–magyar határ Ukrajna felé eső oldalára, ahol aztán éheztették, kínozták őket, majd döntő többségüket – körülbelül tizenötezer embert – meggyilkolták. A korabeli magyar hatóságoknak kétségük sem lehetett afelől, hogy amikor elüldözik innen a zsidókat, akkor vágóhídra, a biztos halálba küldik őket.

Akkoriban még nem hittük volna, hogy alig néhány év múlva – ha egyelőre nem is tömeges méretekben – szintén „idegenrendészeti eljárásra” kerül sor, ugyancsak a magyar hatóságok közreműködésével. Most nem zsidókat, hanem más földrészekről érkező, háború elől menekülőket űznek el az országból ilyen eljárás keretében. Az önmagát kereszténydemokrataként identifikáló kormány ugyanis rendeletet hozott, amelynek értelmében azoknak a menekülteknek, akiknek első fokon elutasították a menedékkérelmét, az embertelen körülmények között működő tranzitzónában nemhogy védelmet, de még élelmet sem biztosít a magyar állam. A kormány tehát előre megfontolt szándékkal, tudatosan éheztet a halál elől menekülő, sokat szenvedett, elgyötört embereket azért, hogy visszakényszerítse őket Szerbiába. Abba az országba, amelyről, ha tagadják is, a magyar hatóságok is pontosan tudják, hogy nem jelent biztonságos tartózkodási helyet a menekülteknek. S hogy még megalázóbbá és kegyetlenebbé tegyék az eljárást az oltalomra szorulók számára, a gyermekeknek és a terhes anyáknak adnak élelmet, amit azonban csak éhező rokonaiktól távol fogyaszthatnak el, és nem adhatnak belőle az éhezésre kárhoztatottaknak.

Az éheztetés emberkínzás. Az emberkínzás emberiesség elleni bűncselekmény, Magyarország alkotmánya szerint is:

„Senkit nem lehet kínzásnak, embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni” – mondja ki az Alaptörvény III. cikke. Amikor a magyar állam úgy dönt, hogy egyetlen falat élelmet sem ad a területére belépő menekülteknek, akkor nemcsak a saját maga által gránitba vésett Alaptörvényt, hanem az összes létező nemzetközi egyezményt megsérti.

S miközben az „idegenrendészeti rendelet” alkotói és végrehajtói pontosan tudják, hogy a strasbourgi emberi jogi bíróság minden egyes esetben, amikor ilyen panaszt juttat el hozzá valamelyik emberi jogi szervezet, azonnal kötelezi az államot, hogy adjon enni az érintetteknek, mégis minden alkalommal újra és újra kiprovokálják a bíróság állásfoglalását. Mintha örömük telne benne. Mintha a gyenge, kiszolgáltatott és védtelen menekültek kínzásával kívánnák erejüket demonstrálni. Mintha azt szondáznák, milyen mélyen ivódott be a magyar társadalom organizmusába az apátia, a közöny és a gyűlölet.

Lehet, hogy tévedek, de azt gondolom, hogy tíz évvel ezelőtt ennek a töredékét sem lehetett volna mindenféle társadalmi tiltakozás nélkül megcsinálni Magyarországon. És végképp nem történhetett volna meg mindez az Európai Unió egyik tagállamában. Tíz év azonban nagy idő. Ezalatt sikerült a félelem és a gyűlölet gyökereit olyan mélyre ásni a magyar társadalomban, hogy az felülír mindenféle emberi szolidaritást, jó érzést és bűntudatot. És persze felülírja a keresztény erkölcs legelemibb normáit.

A kormány elmúlt évtizedben folytatott menekültellenes propagandahadjáratának következményeképpen Magyarország lett a fejlett világ talán legxenofóbabb országa, ahol nincs olyan abszurd és irracionális történet a menekültekről, amelyeknek ne adna hitelt a lakosság jelentős része. Nálunk egy évtized alatt csaknem megkétszereződött az idegenellenesség társadalmi elterjedtsége, miközben az idegenbarátság lényegében eltűnt a társadalomból. Egy olyan országban, amelyet gyakorlatilag egyáltalán nem érint a menekültprobléma, ahol jószerivel egyetlen menekült sem szeretne otthonára lelni.

S miközben a menekültkérdés és az idegenellenesség a fejlett világ más országaiban is súlyos problémát jelent, a demokratikus országokban mégis egészen más irányú trendek érvényesülnek. Egy, az elmúlt napokban nyilvánosságra került közvélemény-kutatás eredményei szerint – a magyar kormánymédia hazudozásával ellentétben – a nyugat-európai és amerikai polgárok kétharmada ma is úgy gondolja, hogy a bevándorlók kemény munkájukkal és tehetségükkel gazdagítják az országot, ahol élnek. Mert ezeknek az országoknak a kormányai, amikor a menekültkérdés megoldására keresik a választ, akkor nem a belpolitikai haszonszerzés lehetőségének minél mélyebb kiaknázását vizslatják, hanem egy, a társadalom előtt álló, valóban súlyos problémát szeretnének megoldani.