Vásárhelyi Mária: Becstelen brigantik
Emlékeznek még a nyomozótisztre, akinek könnyek csillogtak a szemében, amikor a felmentő ítéletet követően kilépett a bíróság kapuján?
Ő volt Molnár Csaba alezredes, az Országos Rendőr-főkapitányság pénzmosás elleni osztályának korábbi vezetője, aki ellen – egyebek mellett – hivatali vesztegetés miatt emeltek vádat. A bűne pedig az volt, hogy egy arab pénzváltótól állítólag elfogadott egy ócska fadobozt és néhány süteményt. Hét évbe tellett, amíg a felmentő ítélet megszületett, addig állásából felfüggesztették, s ez idő alatt „feketén” ügyvédkedett kollégáinak, hogy legyen miből megélnie. Amikor a felmentését kihirdették, a bíróság kapuja előtt ott állt könnyes szemmel az édesanyja, ő próbálta vigasztalni megtört fiát, aki eredetileg a bűn üldözésére tette fel életét – és végül ő lett üldözött. Tudta, hogy már soha többé nem folytathatja választott hivatását. Hiába mondta ki a bíróság, hogy ártatlan az ellene felhozott vádakban, rendőrségi karrierje kettétört, az életét pedig tönkretették.
Mert egy életet tönkretenni sokkal, sokkal könnyebb, mint felépíteni.
És ő még olcsón megúszta azokhoz a rendőrtisztekhez képest, akik közül többen az életükkel fizettek azért, mert fel akarták tárni a máig felderítetlen olajszőkítési ügyeket. Azt a rendszerváltás utáni első maffiabűncselekmény-sorozatot, amelyben a politika és a bűnözők világa összefonódott. És e ponton felidézhetjük akár az egykori kisgazda képviselő, Pallag László alakját is: megpróbálta leleplezni az olajmaffiát, de beletört a bicskája. Küzdelmében magára maradt, és végül magányosan, számkivetettként, elvesztett perek garmadáját a háta mögött tudva halt meg, alig hatvanévesen.
És fel tudják még idézni a talpig becsületes Pető Iván izzadságtól gyöngyöző homlokát, amikor a tévéstúdióban a riporter a Tocsik-ügyről faggatta? Annak még csak a gyanúja sem merült fel, hogy Pető esetleg részesült volna az ügyvédnő által kért sikerdíjból, de mivel akkor ő volt az SZDSZ elnöke és parlamenti frakcióvezetője is egyben, úgy érezte, felelősséggel tartozik mindazért, ami a pártjában történik. Ez volt az oka annak, hogy lemondott valamennyi, a pártban viselt funkciójáról. Valójában ekkor tört ketté Pető Iván politikai karrierje. Ráfröccsent a sár, és már ennyi is elég volt ahhoz, hogy az egzisztenciáját és karrierjét érintő rendkívül súlyos döntést meghozza. Mert tudta, hogy ettől kezdve hiteltelen lesz minden, a korrupcióval kapcsolatos megszólalása.
És arra vajon emlékszik még valaki, hogy a Tocsik-ügy nyilvánosságra kerülésének napján Rajk László SZDSZ-es képviselő visszaadta parlamenti mandátumát? Pedig nemhogy semmi köze nem volt az ügyhöz, de ő maga is csak a sajtóból értesült róla.
Eszükbe jut néhanap, hogy Kiss Elemér, a Medgyessy-kormány kancelláriaminisztere egy hétig sem maradt pozíciójában azt követően, hogy kiderült, az ügyvédi iroda, amelynek ő maga is tulajdonosa, több állami megrendelést is elnyert Kiss kinevezése után? A kínos magyarázkodás után a kancelláriaminiszter helyzete villámgyorsan tarthatatlanná vált, és vele együtt mondott le a Nemzeti Autópálya Rt. vezérigazgatója is, mivel ő is tagja volt annak a Kiss & Forgács ügyvédi irodának, amely szerződést kötött az általa irányított állami vállalattal.
És rémlik-e még, amikor Magyar Bálint a parlamentben nyilvánosan elismerte, hogy hibázott, és bocsánatot kért, amiért elfogadta, hogy ő és a munkatársai amerikai repülőútját egy olyan cég finanszírozta, amely később informatikai megrendelést nyert a minisztériumtól? És emlékszünk még arra, hogy ugyanennek a minisztériumnak az államtitkára azért mondott le, mert kiderült, hogy együtt utazott egy focimeccsre azzal a vállalkozóval, aki korábban egy nagyértékű közbeszerzési pályázatot nyert el a minisztériumtól?
Mindez nem volt olyan régen. Nem volt olyan régen, amikor a korrupciónak már a gyanúja is elegendő volt ahhoz, hogy politikusok lemondjanak a pozíciójukról. Persze már akkoriban is akadtak bőven olyanok, akik csak a vállukat vonogatták, cinikusan, megvetően mosolyogtak a korrupciógyanús eseményekről szóló diskurzus hallatán. Emlékezzünk csak az MDF–Fidesz-székházügyre vagy az ugyancsak a Fideszt érintő tokaji szőlőültetvények esetére.
Ma már nincsenek könnycseppek, nincsen gyöngyöző homlok, nincsenek izzadó tenyerek, nincs kínos magyarázkodás és bocsánatkérés, és végképp nincs lemondás. Ma csak szemrebbenés nélküli hazudozás van, pökhendi, nagyképűen magabiztos válaszok vannak, és gúnyos mosolyok, valamint a korrupciógyanús esetek feltárására vállalkozó újságírók szidalmazása és lejáratása. Ma a kormánypártok propagandistái már szégyenérzet nélkül veszik védelmükbe a kormányfő milliárdos barátainak korrupciótól bűzlő piszkos ügyeit éppúgy, mint a kormánypártok vezetőinek gátlástalan urizálását. „Orbán Ráhel azért hord 12 milliós órát, mert az olcsó karóra nem komoly” – magyarázta komolyan a szélsőjobboldali propagandabulletin főszerkesztője. „Miért lenne az utazás ajándék? Ha a BKV-n utazik, azt is be kell írni a vagyonbevallásába?” – álmélkodott egy, a kormány által finanszírozott internetes portál főszerkesztője, aki nagy erőkkel igyekezett védeni a miniszterelnököt a luxusrepülőútjai kapcsán.
1993-ban, az úgynevezett székházügy nyilvánosságra kerülése után, amikor kiderült, hogy a Fidesz, miközben a nyilvánosságban a kormánypártok ellenzékeként lép fel, a háttérben az MDF-fel közösen nyúlja le a közvagyont, a párt támogatottsága a harmadára csökkent; a korábban kétharmados parlamenti többségre is esélyesnek tűnő Fidesz 1994-ben éppen csak becsúszott a parlamentbe. Akkoriban egy korrupciós ügy nyilvánosságra kerülése még alapjaiban rengette meg egy-egy párt, egy-egy politikus népszerűségét. Az elmúlt évtizedekben azonban a politika, a politikus és a korrupció egymástól elválaszthatatlan fogalmakká váltak a közvélemény szemében. A politikus a legmegvetettebb foglalkozás, a politika pedig a többség szemében piszkos úri huncutság, amelyben a kisemberek csak vesztesek lehetnek. És azok is lesznek.
