Vásárhelyi Mária: Az ingyenebéd a legdrágább
Tizennégy évvel ezelőtt hatalmas reményekkel csatlakoztunk az Európai Unióhoz. Nemcsak mi, az európai értékek és kultúra iránt különös vonzódást érző liberálisok, hanem az ország lakosságának legalább kétharmada. Persze mást és mást vártunk a csatlakozástól. Sokan voltak, akik jobb életminőséget, uniós életszínvonalat, gyorsabb fejlődést, jelentős anyagi támogatást, szabad munkavállalást, szabad utazást reméltek. Ők Európában elsősorban az anyagi biztonság és felemelkedés zálogát látták.
És voltunk jó néhányan, akik azért örültünk a csatlakozásnak, mert azt gondoltuk, hogyha az Európai Unió tagja lesz Magyarország, akkor hosszú távon elkötelezzük magunkat a modernizáció, az unió alapértékei, a demokrácia és szabadság mellett, és a kompország végérvényesen kiköt az európai partoknál. Abban bíztunk, hogy ez a kis ország, amely eddigi történelme során soha nem szippanthatott igazán mélyet a demokrácia, a jogállamiság levegőjéből, most végre nagy lélegzetet vehet.
Mára azonban kiderült, hogy tévedtünk, akik azt gondoltuk, hogy az unió elsősorban értékközösség. Ma már tudjuk, hogy alapvetően gazdasági közösség, amelyet elsősorban nem az erkölcsi, emberjogi és kulturális értékek, hanem a gazdasági érdekek tartanak össze.
Ma már azt gondolom, hogy a 2007 óta a felzárkóztatási alapból ideérkező eurómilliárdok is több rosszat, mint jót tettek az országgal. Az első ciklusban naponta kapott kétmilliárd forint támogatás nagy részét az ország felélte, értelmetlen és felesleges presztízsberuházásokra költötte, a hatalmas összeg, bár a gazdasági növekedésben fontos szerepet játszott, kevéssé járult hozzá Magyarország felzárkózásához, tovább fokozta a régiók közötti területi egyenlőtlenségeket, az ország legszegényebb területeinek végleges leszakadásához járult hozzá, és a tényleges teljesítmény helyett „a támogatásvadászatot” tette a gazdasági siker elsőszámú forrásává. Mindemellett, és talán ez a legtragikusabb, a támogatások formájában érkező milliárdok az elképesztő mértékűre növekedett korrupció melegágyává váltak, elsősorban ezekből a pénzekből épült fel a kleptokrácia, a tolvajok kapitalizmusa. Ahogy pontosan ugyanez történt az unióhoz csatlakozó posztszocialista országok többségében is. Ma már Szlovákiától Bulgáriáig és Csehországtól Horvátországig mindenhol olyan maffiakormányok kaparintották meg a hatalmat, amelyek az unió pénzén híztak degeszre.
A közvélemény pedig, mivel afféle ingyenpénznek tekinti a milliárdos támogatásokat, jószerivel csak a vállát vonogatja, ha szembesül a támogatási összegek rendszerszintű pazarlásával és lenyúlásával. Mivel az emberek tudják, hogy nem az ő jövedelmükből levont adóforintokról van szó, azok sorsa sem igazán foglalkoztatja őket. Nem sokakat zavar, hogy a pénzt, amely az ország felzárkózását, modernizációját segíthetné, a kormány ostoba presztízsberuházásokra és elsősorban saját politikai, megbízhatósági szempontjai alapján kinevezett új burzsoáziájának hizlalására költi.
És láthatóan az uniós országok vezetőit sem igazán foglalkoztatja, hogy saját állampolgárainak adóforintjait mire költik a támogatott országok kormányai. Pedig kétlem, hogy volna olyan uniós állampolgár, aki saját jószántából arra szánná adóját, hogy abból Orbán Viktor családja és feltételezhető strómanja, Mészáros Lőrinc gazdagodjon. Az adományozó országok elitjének közönyét persze magyarázza, hogy a támogatásból születő beruházások elsősorban számukra teremtenek piacot, hiszen – gyakran túlárazott megrendelések formájában – a milliárdok nem elhanyagolható része visszaáramlik hozzájuk.
Ha pedig valami annyira üvöltő disznóság történik, hogy már az unió csalás elleni hivatala, az OLAF sem fordíthatja el a fejét, akkor a gyanús ügy dokumentációját átadja a hazai ügyészségnek felderítésre. Viszont ha az ügyészség valóban fel akarná tárni ezeket az eseteket, akkor nem is lenne szükség az OLAF-ra. Így azután nem véletlen, hogy a nyomozásra átadott anyagok döntő többsége a fiókok mélyén végzi.
Magyarországon már a rendszerváltást megelőző évektől végzünk közvélemény-kutatást arról, hogy mit gondolnak az emberek az ország társadalmi-gazdasági berendezkedéséről. Tizennyolc állítást sorolunk fel, és ezek közül egy van, amellyel kapcsolatban a vélemények szemernyit sem változtak. Az állítás így szól:
„Magyarországon csak az ügyeskedők és a jól helyezkedők jutnak előre.” Ezzel a kijelentéssel a rendszerváltás előtt éppen úgy a lakosság négyötöde értett egyet, mint napjainkban.
Azt jelzi ez, hogy az új politikai, gazdasági viszonyok jottányit sem változtattak az egyéni előrejutás esélyeinek megítélésén. Ebben szocializálódott az elmúlt évszázadban generációk sora, és így látják ezt a ma itt élők is. Ennek a mentalitásnak és az ezt övező morális nihilnek a csúcsra járatásához járultak hozzá igazából az Európai Unió támogatásai.
