Tamás Ervin: Kalapozás
Karácsony közeledvén különösen örül az ember szíve, amikor egy kisgyerek eltulajdonított rollerére bemozdulnak az emberek, és egykettőre összejön egy újnak az ára. Vagy akkor, amikor kiderül, hogy elromlott a szülészeti klinika mosógépe, és a nővérek otthon kénytelenek mosni az újszülöttek ruháit, mire az egyik anyuka gyűjtést kezdeményez, és hamarosan több mosógép ára érkezik a számlára. Ha nagy ügyekben (és itt nem természeti katasztrófákra gondolok) nem is, kis, spontán fellángolásokban azért tetten érhető a társadalom szolidaritása. Csakhogy az utóbbi időben egyre több a nagy ügy, olyan, amelynek következményei jóval több embert, közösséget érintenek, még ha az érintettek nem is akarják ezt tudomásul venni.
Olyanok vagyunk, mint akik a mocsárból kikecmeregve a sártengert is megkönnyebbült sóhajjal fogadják. Napjainkban egyébként mintha egyre többen rekednének a mocsárban és fohászkodnának segítségért – pedig rá kell döbbennünk, hogy a sár sem alkalmas tömeges mentőmozdulatokra.
De ne beszéljünk rébuszokban. Soha nem gondoltam volna, hogy a HVG valaha nem csupán előfizetőket, lájkokat fog gyűjteni, hanem megmaradása érdekében adakozásra szólítja fel híveit. Természetesen a résztvevőknek megkülönböztetett figyelmet, különböző szolgáltatásokat ígér, klubot szervez, kedvezményeket nyújt. Így tesz most már mind több, minimális tárgyilagosságra valamit adó orgánum, köztük a 168 Óra is, mert nem tehet mást. A Klubrádió menedzsmentjének és hallgatóinak van már némi rutinjuk az akciózásban, a többiek az idők folyamán szép sorban csatlakoztak hozzájuk, és közönségük, mint a rajtakapott bliccelő, most nyúl a zsebébe. Könnyű azt mondani, hogy előbb kellett volna, már a folyamat küszöbén észrevenni, hogy a kommunikáció a hatalom játékszere lett, számukra eminens érdek birtokba venni a nyilvánosság mind nagyobb szeletét, kiszárítani, ha lehet, pórázra kötni a többit – úgyszintén.
Mindezzel szembesülve az egyszeri polgár úgy járt, mint az ingyenes egészségüggyel, természetesnek vette, hogy ha másként nem, online hozzájut némi objektív információhoz, s mire észbe kapott, hogy drámaian fogy az a tér, amely kevésbé manipulál, tájékoztatni igyekszik, cserébe ezért már nem előfizetést, hozzáférési díjat, hanem amolyan hálapénzt kérnek tőle. Csakhogy minél többen kérik, annál nehezebb a velük rokonszenvezőknek a támogatást kigazdálkodni, vegytiszta piaci kalkulációról pedig aligha beszélhetünk – egy jelentős áremelés végképp lelohasztaná az érdeklődést.
Ugyanilyen kelepcébe kerülnek a civil szervezetek is. És nem csupán az emberi jogi aktivisták, akiket duplán akar a kurzus ellehetetleníteni, de a jószolgálati, szociális szervezetek serege is, hacsak nem egyházi fenntartásúak. Irritálja a hatalmat az ingyenebédért sorban állók tömege, a hajléktalanok a kirakatok tövében, az oltalom legkülönbözőbb formái, a családon belüli erőszak idillt romboló esetei. Mindezek megzavarják a hatalom igéit, méltatlan helyzetekbe, történetekbe gabalyodnak, alulnézetből mutatják a törvénykezés árnyékos oldalát, a költekezés fonákságait. Vannak tekintélyes, jómódú üzletemberek, cégek, akik, amelyek fontosnak tartják az oly sokszor megénekelt társadalmi felelősségvállalást, tudni akarják, hogy hová, miért kerül a támogatásuk, mert úgy vélik, hogy az jó hírt növelő és példát mutató. A közvélemény azonban alig tesz különbséget adakozás és szponzoráció között, s így gyakran egybefolyik, deformálódik mindkettő. A különböző adóelkerülési stiklik, követhetetlen pénzmozgások, alapítványi trükkök, politikai behatások hálózzák be ezt a szférát, ami miatt az önzetlenséget, az együttérzést kikezdi az általános gyanakvás. A tao intézményével pedig sikerült az egészet csúcsra járatni, sok szempontból aránytalanná, igazságtalanná, pazarlóvá és elvtelenné tenni. A fogalmi zavarokhoz hozzájárul, hogy sokan azt sem tudják, hogyan és honnan érkezik a támogatás, közpénz-e vagy egyéni adakozás – holott nem mindegy, hogy valakinek csak a főnöki szignójáért rebegünk hálaimát, vagy azért, mert a saját zsebébe nyúlva segít. Nincs felmérés a módosabb magyarok adakozókedvéről, de sokan közülük nem azért hallgatnak erről, mert nem illő nagydobra verniük, hanem mert a jótékonyságról szívesen papolnak ugyan, de nagyvonalúságukkal inkább személyes céljaikat szolgálják. A politikai elit némely tagjának szűkmarkúságáról ellenőrizetlen anekdoták terjednek, de előfordul, hogy megvesztegetésük nívójával már lelepleződik kisszerűségük. Szomorúbb jelenség azonban, hogy a jótékonykodás mellé újabban némi civil kurázsinak is társulnia kell – akadnak, akik épp azért akarják titokban tartani gesztusukat, mert úgy vélik, a címzettek miatt van erre okuk.
Mindenesetre egyre több az átutalnivaló, a feljegyezni való bankszámlaszám. Miközben a kulturális taót beszántották, s a 2018-ra járó summát sem fizetik ki, a rezsim részéről közben szinte gúnyos nyelvöltögetésnek hatottak a sporttámogatások egymást követő hírei: kiterjesztések, adókedvezmények, létesítményátadások, az olimpiai járadék grandiózus megemelése.
Nem kilóg, trappol a lóláb: a rezsim a kultúra eddig békén hagyott területeinek meghódítására spekulál, maga akarja eldönteni, hogy mit és kit támogat, előkerülhetnek végre a nemzeti lózungok, a giccsipar.
A hatalmi technika szerves része itt is a bizonytalanság, értékes műhelyek sora tart a kivéreztetéstől, halaszt el, ütemez át bemutatókat, független művészek rettegnek a munkanélküliségtől. Ez a zavarodottság része lehet ugyanakkor egy újabb betagozódási hullámnak, meghunyászkodásnak, amely annyi más területen sikerre vitt üzletág. Az sem baj, ha a végtermék nem az elfogadottság, hanem a beletörődés, a közöny. De ma még csak az egyre-másra érkező segélykéréseknél, felhívásoknál tartunk, már szinte mindenütt pártoló tagok, mecénások lehetünk, arany-, ezüst-, bronzfokozatúak, volt ilyen eddig is, csak a polgári felelősség szélesedik, nő tömegméretűvé. Vajon észrevesszük-e, hogy odáig jutottunk, már magunkat mentjük vele?
A szülészeti klinika vezetése a híradóriportban egyébként sietve közölte: saját erőből beszerezték a mosógépet. Minden szép és jó.
