Tamás Ervin: Gergő vagy Gergely?
Az MSZP-nél immáron nemes hagyomány, hogy mindig a következő választás a fontos. Az aktuális előtt összevesznek, majd némi spéttel kampányolnak kicsit, megemlítve, hogy a későbbi lesz az igazán sorsdöntő, reményekkel telve kommentálják a csatavesztést és meghirdetnek egy kongresszust. Egység, összefogás, hirdetik mokány eltökéltséggel, miközben ég körülöttük a tarló. 2010 óta kisebb kiugrásokkal folyamatosan vesztenek szellemiséget, műhelyeket, szervezettséget, de legfőképpen szavazókat. Ebbe a közegbe szédült bele a Párbeszéd, azokkal a politikusokkal, akik idejekorán kiábrándultak az LMP-ből, de nem tudtak magukhoz komoly bázist vonzani. Akkoriban az optimista vélekedés nem kis illúzióval fűszerezve az volt, hogy lehetséges a szocialistákat párbeszédesíteni, előfordulhat, hogy a kis hal megeszi a nagy halat. Az MSZP Horn Gyulát követően csak egyszer tudott saját csapatából miniszterelnök-jelöltet állítani, annak pedig mind előtörténete, mind végkifejlete csúfos volt. A másik, gyors lefolyású próbálkozás pedig arra mutatott rá, hogy aki fenyegeti a párt bemerevedett status quo-ját, hamar a földön találja magát. Karácsony Gergely rokonszenves viselkedésével, angyali mosolyával azért jött, látott és győzött, mert hajlítható volt, miközben a tágabb nyilvánosság számára képes volt elhitetni magáról, hogy nem az.
Kétségtelen, hogy zuglói polgármestersége kezdetén meg kellett tanulnia aknákon lépdelni, az önkormányzati testület kormánypárti és szocialista tagjai gyorsan rádöbbentették arra, hogy hagyja hűlni a kását, különben elrontja a gyomrát. Igyekezett felgöngyölíteni mutyi gyanús eseteket, megakadályozni viharvert káderek pozíciókba helyezését, útját állta néhány korábban lezsírozott, a két frakció által támogatott üzlet nyélbeütésének – cserében a kerület politikai hangadói ott tettek keresztbe neki, ahol csak lehetett. Energiája jórészt az ellene szőtt támadások kivédéséből állt, el kell ismerni, hogy nem maradt más lehetősége, mint a feszültség, a bizalmatlanság csillapítása: apró és testesebb kiegyezések sorozata. Miközben átláthatóbb lett az önkormányzat működése, szociális kezdeményezések szóltak a legelesettebbeknek – az átlag zuglói nem szembesült látványos fejlesztésekkel. Karácsony lassacskán elhitte magáról, hogy kifogott az ármánykodókon, holott, ha nem is simult bele, de nem is volt képes szétverni az „alvadt” struktúrákat. Komoly fogódzónak mutatkozott számára a szocialisták kormányfő-jelöltségre való felkérése, hiszen megerősíthette vele pártbéli hátországát. Nem ő kereste a szerepet, a szerep találta meg őt, olyannyira, hogy kikötötte: csak egy szélesebb koalíció esetén vállalja – amiből semmi sem lett, 2018-ra meg kellett elégednie egy igencsak csenevész összefogással, nulla eséllyel. Magyarán tovább puhult, amit ő nyilván a felelősségérzettel magyaráz, holott (szociológusként is) látnia kellett, hogy az MSZP szokásos kényszere emelte fel, s ölelése nem a belső változás záloga. Tény, hogy ekkor már sem neki, sem csapatának nem volt mozgástere, egy látványos szakítás szakadékba sodorta volna mindannyiukat.
A második csábulás kórrajza hasonló az előbbihez – az MSZP vezetése benne látta az esélyt Budapest meghódítására. Szalonképes, elfogadható a többi ellenzéki párt számára is, míg a belső aspiráns, Horváth Csaba aligha. Karácsony számára ekkor is fontos volt a legitimáció, grandiózus előválasztást álmodott, ami a jelölő pártnak is kapóra jött, mert így lehetett csírájában elfojtani egy születendő konfliktust Horváth Csabával. Kár szót vesztegetni arra, hogy ez a ceremónia miként vált kétlépcsőssé, hiszen az is kérdés, hogy lesz-e második – mindenképpen kiüresedett, formális, mert a közeg, a politikai kultúra, a pártok önmozgása szükségszerűen és már az első pillanatban knockoutolta. A Puzsér Róberttel való szájkarate sem annyira szórakoztató, s kifulladni látszik, de ha tévedek, akkor sem épül ezzel Karácsony Gergely renoméja.
Nem látunk bele a játszmákba, de az, hogy a szocialisták felkért miniszterelnök-, majd főpolgármester-jelöltje tulajdonképpen elengedte Jávor Benedek kezét, magyarán hagyta, hogy a legjobb ellenzéki EP-képviselőt az MSZP a negyedik (Tóth Bertalan kilépésével a harmadik) helyre rangsorolja EP-listáján, olyan kompromisszum, amely sokak szemében megengedhetetlen.
Lehet, hogy merészebb becslések három bejutót prognosztizáltak a szocialistáknak, de egy komoly, mindent a rátermettségen, alkalmasságon keresztül vizsgáló párt nem Jávor esélyét teszi kockára, s Karácsony ennél a tétnél nem lehet semleges kívülálló. Az, hogy az MSZP-nek végül mindössze egy hely jutott, ennek is van némi szerepe, s az, hogy egy eldöntött sorrendet újabb erőpróbával negligálnak, csak tovább növeli a zavart, bárki a győztes. Az illetékesek azt állítják, hogy erről anno határozat született, ami viszont arról árulkodik, hogy a bennfentesek eleve számításba vettek egy ilyen, még a közvélemény-kutatókat is meglepő, kritikán aluli szereplést. Karácsony pedig, ahogy eddig sem ártotta bele magát az EP-kampányba, úgy most is csak a nagy feladatra koncentrál, Budapest jövőjére. Érthető, de nem átérezhető – inkább egy újabb menekülés a lehetséges konfliktusok elől, ami megint csak nem a kompromisszumkészségre, hanem a puhányságra példa. Holott alaposan próbára tette habitusát a zuglói parkolási ügy is, amiből meglehetősen rondán próbált kihátrálni, másokra kenve a felelősséget, mert akkori tartózkodásával maga is törvényesített egy botrányos döntést, nyilván túléléséért cserébe. Igaza van ugyan, de igazsága fénytörést szenved még akkor is, ha nevetségesek a Fidesz vádjai, hiszen emberei nyakig merültek a visszaélés hullámaiba. Ha más nem, ez a választás megmutatta, hogy a módszerek, stílusok, a túlerő látványos és gátlástalan produkciói nem kedveznek a szelíd, langymeleg áramlatoknak. Félreértés ne essék, a szelíd határozottság nem agresszivitás, a beleállás nem okvetlenül durva arrogancia. Önáltatás az ilyesfajta különbségtétel. Ha Gergő nem válik Gergellyé, az már nem csupán politikusi, hanem emberi veresége is lesz.
