Szárszó után
– Járhatnék pecázni – mondta Mécs Imre Farkasházy Tivadarnak. – De ki kell mennem a Szabadság térre. Hetvenhatodszor is.
Kell? Szelíden mondja, kell. Tüntet nagypapamosollyal, csakazértis. Ahelyett hogy a szárszói gyümölcsfák alatt bátorító mosollyal figyelné az ifjak szócsatáit, megint ő áll a színpadon.
Szárszón egykor tétjük volt a vitáknak. A szó nem ölni akart, nem a nyers erő, a csel, a cinizmus döntötte el, kié a jobb, az igazabb. Akik oda az elmúlt évtizedekben elmentek, tudták ezt.
Hol vannak most?
Megfogyatkozva, régi hit papjaként, egy részük újra a sátor alatt. Ismertük mondataikat, igazukat, de a szónokok olyan sokáig állták a sarat, hogy velük kérgesedtek szavaik.
Szárszóra ma sokan legyintenek, klaviatúráját csapkodva ekézi őket elemző, hírlapíró. Sikk. Pedig valakiknek egyszer elölről kell kezdeni. Ha másért nem, hogy szelíd maradjon a szó.
P. A.