Somfai Péter: Kutyaugatás

A felhatalmazási törvényről ma már tudjuk, másra sem volt jó, mint arra, hogy eltakarjon valami mást. Miközben az egész ország kommunikációja a vírusról szólt, a háttérben a hazai politikai élet beteg dolgait csendben lehetett kezelni.

2020. június 10., 15:34

Szerző:

Az a bizonyos Clark Ádám téri dudakoncert, amelyet néhány ellenzéki képviselő kezdeményezésére pár tucat autós a közelmúltban előadott, semmivel sem volt nyomósabb a kutyaugatásnál. Ez utóbbi, mint tudjuk, nem hallatszik az égig, az előbbi még a Karmelita kolostor gondosan bezárt ablakait sem remegtette meg. Mert erre is igaz a közmondás: néhány jelentéktelen ember szájaskodására, dudálására nem szokás adni odafönn, a „magasban”.

Lent, a Lánchíd lábánál persze másként festett a dolog. Mert annak a mintegy félszáz rendőrnek, akit a fővárosi parancsnok kivezényelt a térre, egy idő után biztosan bántotta a fülét, már-már annyira, hogy a biciklicsengők ciripelésére is idegesen reagált. Néhány nappal később két saroknyira a BM-től, a belvárosban rasszista jelszavakat skandáló szélsőjobbos tömeg hangoskodása kevésbé zavarta őket, bezzeg akinek az Alagútnál a két- vagy négykerekű járműve valamilyen szokatlan hangot bocsátott ki, azt máris félreállították, s előkerültek az igazolványok, a büntetőcetlik, a feljelentő- papírok. Ha jól emlékszem az adatokra, a két alkalommal megszervezett koncert után több mint ötmilliónyi bírságot vettek ki a „zenészek” zsebéből, a KRESZ-nek arra a gumiszabályára hivatkozva, hogy hangjelzést csakis veszély esetén szabad a közutakon használni.

Ha úgy nézzük, egyetlen dudáló, csengető sem követett el semmi kivetnivalót. Még büntetést sem érdemeltek volna, különösen nem száz-százötvenezer vagy akár 700 ezer forintos csekket, mint amiről a szóbeszéd terjed, hiszen mást sem tettek, mint veszélyre figyelmeztettek. A Kásler miniszter által elrendelt 50-60 százalékos kórházi ágyfelszabadítás ugyanis áldozatokat követelő döntés volt, valami olyasmi, mint amikor (maradjunk a közlekedési hasonlatnál) valaki szembemegy a forgalommal az autópályán. Ilyenkor a szabályosan közlekedők – azonkívül, hogy kikerülik őket – nem tehetnek mást, mint megpróbálják dudaszóval, fényjelzéssel figyelmeztetni az illetőt, vagy riasztani a forgalom biztonságára ügyelő rendőrséget – adott esetben ott fenn, az egykori Karmelita kolostorban –, próbálja jobb belátásra bírni az ámokfutót.

A felhatalmazási törvényről ma már tudjuk, másra sem volt jó, mint arra, hogy eltakarjon valami mást. Miközben az egész ország kommunikációja a vírusról szólt, a háttérben a hazai politikai élet beteg dolgait csendben lehetett kezelni.

Például a stikában beterjesztett és íziben el is fogadtatott lehallgatási törvényt, a Budapest–Belgrád vasútvonal számainak titkosítását, a rendkívüli gazdasági övezetek létesítésének ötletét, vagy közös teherviselés címén a pártok és – főleg az ellenzéki – önkormányzatok zsebéből kicsent milliárdokat.

Ám ma még nem tudni, hogy a pánikszerű kórházkiürítés hátterében nincs-e valami más, sanda szándéka a kormányzatnak, amit nagyon megzavarhatott az a dudaszó.

A mögöttünk hagyott hónapok alig szóltak másról, mint néhány jól kifundált politikai csapdáról, amelybe akarva- akaratlanul besétált a teljes ellenzék. Rájuk lehetett volna tolni a felelősséget, ha netán beütött volna egy olaszországihoz hasonló pandémia, amit lám, az ő akadékoskodásuk okozott, mert oktalan gáncsoskodásukkal meg akarták kötni a miniszterelnök kezét. Pusztán badarságból, mintha bárkinek megfordult volna a fejében, hogy diktátori babérokra törjön. Most meg lobogtatni lehet a papírokat (tessék itthon és külföldön sorra bocsánatot kérni a vádakért!), íme, elég volt hatvan nap, és máris visszaáll a törvényes rend. Közben a „surranófolyosón” Semjén Zsolt benyújtott egy törvényjavaslatot: ha nem a parlament, akkor Müller Cecília „ajándékozhasson” rendkívül felhatalmazást a főnökének.

A nagy vírusháború így is csak hatvan napig tartott. Hatvan napra szóljon a felhatalmazás – kötötte annak idején az ellenzék az ebet a karóhoz, amit akár el is lehetett volna fogadni minden kockázat nélkül. De nem tették. Miért? Csak. Mert akkor nem lehetett volna zajosan felháborodni, nem kellett volna olyan hangosan fújni a harci kürtöket, talán még a harc is elmaradhatott volna.

A jól megbüntetett dudálók, csilingelők – ki adományokból, ki ebből, ki abból – be fogják fizetni a kiszabott bírságot, mert ha nem teszik, értük megy egy hajnalon a csíkos autó, ahogyan nem minden megfélemlítő szándéktól mentesen tették ezt a nem is „rémhírt terjesztő” rémhírterjesztők esetében. A tömegből kiemelt néhány szélsőjobbos ultra majd némi dorgálással megússza, az ellenzék hangadói is szép csendesen visszavonulnak a Parlament nyáron is hűs falai közé. Jó esetben ott fognak morgolódni, mert hangosan ugatni ott sem érdemes. Az ugatás onnan sem hallatszik az égig, s a zord, bajuszos ember a pulpituson amúgy is élvezettel szeret az orrukra koppintani.

Horoszkóp

„Itt az idő, hogy ne elégedjünk meg azzal, amit rólunk mondanak, hanem kezdjünk el mi is mondani valamit. Mert van mondanivalónk, ami fontos és hasznos mindenki számára.” A következőkben Köves Slomó, ortodox zsidó rabbi, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség alapítójának és vezetőjének véleménycikke olvasható.

A cselédsajtó és a Karmelita udvartartásának agyhalott influenszerei Pankotai Lilivel szemben fel merték venni a kesztyűt. De micsoda bátorság kellett ehhez az elvtársaknak. 

Az elhibázott brüsszeli szankciók, azon belül is elsősorban az energiaszektort érintő korlátozások miatt alakult ki válság az EU-ban és így Magyarországon is – ez a kormányzati kommunikáció alfája és ómegája. A valóság ezt másként gondolja.