Somfai Péter: Birka módján tűrjük
Ez nem igaz! – háborodtam fel, amikor a fiatal kolléganő közlésre ajánlotta írását. Arról szólt a cikke, hogy előző este az ismert politikus részegen randalírozott a belvárosban, molesztálta a járókelőket. „Persze hogy nem igaz – védekezett a „szerző” –, de nyár van, nem történik semmi, ezt pedig biztosan sokan elolvassák majd. Az illető meg a pártja sajtófőnöke legfeljebb tiltakozik, napokig lehet görgetni a sztorit.”
Így tanították már tizenöt éve is az egyik magánkézben lévő újságíró-iskolában: „Ha nincs hír, kreálj magadnak!” Felháborodtam, elküldtem a szerkesztőségből a nyári gyakorlatra hozzánk irányított pályakezdőt, aki ma az egyik kormánypárti sajtótermék közismert szerkesztője.
Ma már tudom, naivak voltunk. Múlt századi őskövületek, akik még ragaszkodtak ahhoz, hogy mielőtt szerkesztőként kiadnak egy hírt, információt, több oldalról is járjanak utána, valóban az utolsó szóig igaz-e mindaz, amit az olvasóval közölnek. Nem mértük fel, hogy a hírforrások szaporodásával, a világháló olvasottságának növekedésével szinte követhetetlenné válik a hírfolyam. És belépett a közösségi média is, ahol aztán minden poszt igazságtartalma gyakorlatilag ellenőrizhetetlen. Ma már nem lehet szétválasztani az ocsút a tiszta búzától.
Divatos nevén a fake news, vagy ahogyan egyszerűbb volna nevezni, a kamu vagy álhírek vírusként terjednek a világban. Gyakorlatilag ember legyen a talpán, aki elsőre meg tudja állapítani, van-e valóságtartalma annak, amit olvas. A nagyobbik baj nem is ez, hanem a politika, amely kisajátította magának az álhírgyártás jogát. Az ellenfelek lejáratásának legegyszerűbb, egyben legmocskosabb eszköze lett a valótlan hír, amit gátlástalanul használnak határokon átnyúlva is, világszerte. Így avatkoznak be a nagyhatalmak egymás belügyeibe, változtatnak meg választási esélyeket, fordítják a közvéleményt egyik vagy másik oldal irányába. Akik pedig birka módján tűrik, mert az emberek többségében még ott munkál a megszokás: biztosan igaz, ha ők mondják.
Ritka az olyan alkalom, amikor a politikailag pikáns hírek valóságtartalmát akár a „saját szemünkkel” is megláthatjuk. A minap a finn és a magyar miniszterelnök közös tájékoztatóján egy finn újságíró megkérdezte, lehetséges-e hogy a Tiborcz család uniós pénzeken hízik. Orbán felháborodva szólt közbe: fake news! Mire valaki odasúgta a kollégának: döntsd el, kinek hiszel, neki vagy a szemednek. Tavaly tavasszal, amikor az ellenzéki pártok jelöltjeiről azt terjesztették, hogy máson sem törik a fejüket, mint azon, hogyan lehet ezer-, tízezerszám migránsokat betelepíteni az országba, hogy aztán lebonthassák a kerítést. Már ki is nézték azokat a vidéki üres házakat is, ahová majd elhelyezik a családokat. Az egyszerű, csak a kormány által közölt hírekből tájékozódó népek az utolsó szóig elhitték a hazugságokat. Hanyatt-homlok szaladtak a biztonságot, védelmet ígérő párt neve mellé behúzni az ikszet.
A mostani önkormányzati választások politikai csatáiban is folytatódott a már jól bevált témájú fake news háború. A kormányoldal minden megszólalója arról beszélt, hogy ha az ellenzéki politikusok nyerik el a polgármesteri címet, be fognak jelentkezni az Európai Uniónál, hogy a támogatásokért cserébe migránsokat fogadjanak be a városukba. Volt olyan települési újság, ahol már a hülyeségig sem restelltek hazudni: egyenesen azt terjesztették, hogy az ellenzéki győzelem esetén elrendelik majd, hogy a helyi vendéglőkben kutyából és macskákból készüljenek az ételek.
Hazugsággal ölni is lehet.
Megesett, hogy akit besároztak, maga vetett véget az életének, de az alaptalan vádakkal minimum életutakat, politikai karriereket lehet derékba törni. Az emlékezetes, szövegkörnyezetéből kiragadott és torzítva közreadott „őszödi beszéd” talán a legalaposabban megkomponált fake news volt, hiszen nagyon kevesen vették maguknak a fáradságot, hogy megkeressék, szóról szóra végigolvassák. Megértsék az akkori miniszterelnök – kétségtelenül szerencsétlen helyen és időben elmondott – kirohanását.
A mostani önkormányzati választás tétjét éppen azzal emelték meg, hogy minden korábbinál durvább módszereket választottak az ellenfelek lejáratására. Öt évvel ezelőtt még rendőröket küldtek az ellenzéki politikusokért, és a tévékamerák előtt, vezetőszáron vitték el őket. Persze hogy veszítettek vagy nem is indulhattak a választáson, és csak hosszú évek múltán derült ki az ártatlanságuk. De akkor már csak arra emlékeztek az emberek, hogy valami piszkos ügy miatt valamikor eljárás indult ellenük. Az idén már a szexuális lejáratás is „beköszönt” a politikai karaktergyilkosság eszköztárába, és ebben mind a két oldal jeleskedett. Előkerítettek zsarolóvideókat, összevágott hangszalagokat, tisztességben megőszült orvosról állították, hogy megpróbálta megerőszakolni a kolléganőjét.
A módszer tökéletesen működik. Általában akiket megvádolnak, hirtelenjében nem is tudják megvédeni magukat. Volt ott valaki? Látta az ellenkezőjét? Egy állítással egy tagadás áll szemben, az igazságot legfeljebb évekkel később, hosszadalmas bírósági eljárás végén lehet kideríteni. Ha akkor még egyáltalán érdemes.
