Rózsa Péter: Ahol az idő kezdődik
Ott kezdődik az idő! – mutatott a kőtenger felé geológus idegenvezetőnk, mielőtt a dzsip motorját begyújtva nekiiramodtunk volna a Sínai déli oldalának, hogy elérjük a Vörös-kanyont. Jól hangzik – gondoltam –, de amint már gyalog folytattuk az utat a vízmosta járatokban, valami tényleg történt az idővel.
Mindenütt kő, alul a megfagyott lávafolyam, felül a rátelepedett ősóceáni hordalék, alul időrétegek rajzolata a vörös sziklafalakon, felette, rajta elaprózódott, fosszíliákból épült homokkő rengeteg. Annak a pillanatnak a lenyomata mindez, amikor mérhetetlen erők gyűrögették, taszították a még forró anyagot, de egyszerre, mint egy intésre, mindez megmerevedett. Minden mozgás abbamaradt, felelevenedett a szél, koptatni kezdte és homokká őrölte és őrli azóta is szakadatlanul a masszív kőzetet, táplálva a sivatagot, amin majd egyszer egy kis embercsoport tűnik fel, kacskaringós utat jeleznek mögötte az apró lábnyomok, valahonnan jönnek, és innen majd északra fordulva valahová megérkeznek.
Itt járunk most mi is, és nem hiszünk a fülünknek, amikor az idegenvezető elmondja, az egész robosztus táj mozgásban van még mindig. Centimétereket csúszik évente – a geológusok pontosan mérik –, mert a Jordán-hegység maga előtt tolja a Sínait. Ötvenmillió év múlva a tudósok szerint itt ismét csak víz, óceán lesz. Az az ősi intés tehát nem megálljt parancsolt, csak lelassította az időt, hogy a kezdettől ne olyan gyorsan fusson a végére, hogy nekünk, az embernek is maradjon belőle egy kicsi.
