Része vagy

Azt gondolod, elég, ha humánusak vagyunk? Hogy befogadunk kétszázezer menekültet? Azt gondolod, ezzel tiszta lett a kezünk? Azt gondolod, mi mindent megtettünk? Hát nem. Valójában semmit se tettünk. Kivéve azt a néhány embert, aki nem törődve a körülményekkel talpal a határszélen, a pályaudvarokon, és szervez, oszt, megölel és vigasztal. Jó, hogy ők vannak, mert lehet rájuk mutogatni, lám, milyen gondoskodók is vagyunk, adjatok egy zsepit, mert elsírom magam.

Valójában az egész illúzió és önbecsapás. Technikailag persze mindenki fel van háborodva és visszautasít és elfogadhatatlannak tart, valójában azonban Európa nem tesz semmit a háború befejezéséért, és nem is fog – ahogy a többi fejlettnek nevezett ország sem. Beárazták a helyzetet, és kimatekozták, hogy lehet minimális kockázattal megúszni. Nyilván se az unió, se a NATO, se az isten haragja nem fog közbeavatkozni, hiába mondja el századszor is Zelenszkij. Vova, bocs, de senki se akar harmadik világháborút, ugye nincs harag?

Ukrajna a háború járulékos vesztesége lesz, ezt már nagyjából el lehet könyvelni, hiszen minden más forgatókönyv valószínűtlen. Megy a segély, jön a gáz, business az usual. Valami lesz. Vagy az orosz vagy az ukrán kormány bukik, alapvetően mindegy is, bár nyilván a porózussá váló morálunk azt diktálja, hogy előbbi legyen. Annál is inkább, mert ez esetben pusztán humanitárius szempontok alapján is segíthetünk újjáépíteni az egész országot – a fegyverkezésnél már csak ez a nagyobb biznisz, barnamezős beruházások szerteszét. Még új gyerekkórház is lesz, ebben egészen biztos vagyok, a bejárat előtt szépen nyírt mezőn pedig szobor vagy emlékmű is valami olyan szöveggel, hogy „Nem felejtünk” vagy esetleg az „Ártatlan lelkek emlékére”.

Csak ki kell ülni, mint a forintgyengülést, addig meg biztos lehet találni újabb középületeket, amelyeket ki tudunk világítani kék-sárgával, békepárti tüntetést szervezünk, gyertyát gyújtunk, másnap meg elmegyünk bringázni a gyerekekkel, mert végre itt a jó idő. Lassan megszokjuk, hogy balhé van a szomszédban, ahogy megszoktuk a szíriai háborút is, annyira, hogy kapásból nem tudnánk megmondani, ott mióta nem lőnek.

Még pár napig, esetleg hétig nézegetjük a híreket, hogy úristen, mi történt, aztán lassan egyre kevesebb tudósítást olvasunk el, ja, igen, még mindig, szegények, ó. Aki menekülni akart, az már átért, a többi úgyis harcol, ilyen a világ, kell a fegyver, Kóbor János mellett Noam Chomsky is megmondta, hogy engedményeket kell tenni Putyinnak és oda kell vetni Ukrajnát, mert ütközőzóna, márpedig az okos mandró, biztos igaza van. Végül a mindennapok része lesz, hogy odaát lőnek, volt már ilyen, tudtad, amúgy, hogy Szarajevóban még mindig azok a villamosok járnak, amiket az európai városok dobtak össze harminc éve? Amúgy szép város, kár hogy szét fog hullani a villamosaival együtt, és láttad, milyen hajat vágatott X faktor Kittike?

Undorító? Az. De komolyan elhitted, hogy másképp lesz? Hogy el lehet játszani a humánust? És ha mégsem, akkor majd el lehet mondani, hogy a háború a katonák dolga, mi civilek pedig nem vagyunk érintettek? Elhitted, hogy miközben végignézed, hogyan válnak földdel egyenlővé városok, te hátradőlhetsz a fotelban arra hivatkozva, hogy te nem vagy a része és te nem tehetsz róla? Azt gondolod, számít, hogy te személy szerint miről tehetsz és miről nem? Sosem tévedtél még ekkorát.

Pillanatnyilag mi vagyunk azok, akik többet érnek, mint az ukránok, a mi biztonságunk érdekében pusztulnak el falvak és városok, a mi biztonságunk érdekében nem avatkozik be se a NATO, se más, hanem nézi végig a youtube-on a fél világ, mire képes az ember. És ez akkor is így van, ha elsírjuk magunkat a videón, ahol a barikádok előtt játszák a Don’t worry be happyt. Ezzel kell majd együtt élni. A háborúban mindenki mocskossá és bűnrészessé válik. Te is. Akkor is, ha nem tehetsz róla és nem tehetsz ellene. What a wonderful world.