Kárpáti János: Lex Orbán?
Sok évtizeddel ezelőtt, amikor a nyugati utazás még nagy szám volt, a párizsi metrón pedig még létezett külön első, illetve másodosztályú kocsi, olvastam valahol: kilátogat a magyar Párizsba, és azt tapasztalja, hogy kellő szemfülességgel másodosztályú jeggyel is be lehet jutni az első osztályú kocsiba. Elmeséli ezt francia vendéglátójának, aki röviden elgondolkodik, majd azt válaszolja: tényleg, igazad van, de most mondd meg, érdemes megváltoztatni a rendszert néhány magyar turista miatt?
A magyarok egy része időnként felteszi a kérdést: mikor csinál már valamit az EU Orbánnal? Csakhogy, onnan nézve: érdemes?
Amikor az unió 2004-ben, majd 2007-ben kibővült az egykori kommunista világ számos európai országával, akkor olyan lépést tett, amely visszatekintve talán elhamarkodottnak látszik, mert időközben túlságosan mélynek, nagyon nehezen áthidalhatónak bizonyult a szakadék a nyugati és a keleti tagországok némelyike között, de ezen most már kár lamentálni. A kontinens egyesítése megkezdődött, és azon kell dolgozni, hogy behozzuk a lemaradást, előbb-utóbb tényleg összenőjön az, ami meggyőződésünk szerint összetartozik. Elvben vissza lehetne ugyan fordulni, és választhatnánk a nemzetállami elzárkózást, de abból csak felfordulás lenne, az összekötő szálak ehhez már túl erősek és szorosak. A visszaút járhatatlan.
A 2019-es európai parlamenti választások eredménye – a nacionalisták Sztálingrádja – megmutatta, hogy a kontinens meghatározó többsége nem akar ilyen visszafordulást. A mindig is csak félszívvel EU-tag britek idén végül távoztak ugyan, de a többi nemzet nem akar távozni. Nem csupán a nyílt elszakadáspártiak, hanem az „euroszkeptikusok” sem képesek többségbe kerülni.
Ennek ellenére a jogkörök megoszlása a közösség és a tagállamok között továbbra is hallatlanul kényes kérdés. A közösség mindig csak annyi hatáskört igényelhet, amennyit a tagállamok nagyobb szívfájdalom nélkül megadnak neki. Nem lehet ajtóstól rontani a házba, például nem lehet egyetlen lendületes tollvonással előírni, hogy ezentúl az Európai Bizottság minden olyan tagállamtól pénzt vonhat el, amelyben Brüsszel szerint nincs rendben a jogállamiság ügye.
Aki fájdalmasnak tartja azt, hogy egyelőre mennyire homályos az úgynevezett jogállamisági kritérium uniós megfogalmazása, annak egyfelől teljesen igaza van, másfelől viszont be kell látnia, hogy egyelőre erre futotta. Nem az az igazi kérdés, hogy merészelnek-e nekimenni Orbánnak, hanem az a probléma, hogy ha alkotnak egy szabályt, akkor az mindenkire vonatkozik majd – attól szabály. Ügyeskedőkre nem helyes külön szabályt hozni, a jogalkotó tekintélyét mindenképpen csökkenti, ha Lex X. Y.-okat alkot, mert a normativitás fellazítása esetén éppenséggel az oltalmazandó jogállamiság eszméje csorbul.
A maratoni EU-csúcson megfogalmazott formula, amelyet aztán ősszel konkretizálni kell, minden ellenkező híresztelés ellenére kapcsolatot teremtett az uniós források védelme és a jogállamiság védelme között. Ha ez a kapcsolat nem létezne, akkor a problémás tagállam vezetése feltehetné a kérdést: hogyan kerül a csizma az asztalra? Beszántok egy független hírportált? Na és mi köze ennek ahhoz, hogy támogatni kell a gazdaság zöldítését? Lehet vitázni arról, hogy ez mennyire önkényes árukapcsolás.
De a jogállamiságnak van egy olyan fontos vonatkozása, amely nagyon szorosan kapcsolódik az uniós pénzek korrekt, szabályszerű felhasználásához: az, hogy miként néz ki az igazságügyi rendszer. Ha az ügyészség nem jár utána az uniós pénzek ellopásának, és a független bíróság nem meszeli el a tettest, legyen az bármilyen kapcsolatokkal rendelkező valaki, akkor az olyan mértékű jogállami hiányosság, amely az uniós források védelme szempontjából megengedhetetlen.
Az ilyen jellegű visszaélésekkel szemben a tagállamok aligha fognak olyan számban felsorakozni a tetemre hívott kormányzat mellett, hogy az megakadályozná a minősített többséggel történő elmarasztalást. Ez, ha soványka is, de eredmény.
