Nagy N. Péter: Nincs állatfaj, amely túlélné, amit a magyarok
Egykori rab mesélte, hogy 15 éves büntetéséből szabadulva hónapokig képtelen volt aludni. Tanácstalan orvostól tanácstalan orvosig ment, mígnem ötlete támadt. Berácsozta az ablakait. És onnan kezdve aludt, mint a jó gyerekek. A megszokott rács hiányzott. Lehet, hogy sokan csak ennyit, valami biztonságérzetet vásárolnak maguknak politikai választásaikkor? A rács már ott van. Az ajtó kulcsa még náluk.
A képletes beszédből a valóságosba fordulva: rendszerünk ugyanaz-e, mint amelyre váltottunk 1989–90-ben? Az új rácsaink a javunkat szolgálják, vagy visszaélnek kiszolgáltatottságunkkal? Tart a dahrendorfi hatvan év – a német filozófus szerint „egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt át lehet alakítani, a társadalmihoz hatvan év kell” –, vagy, bár elment már a fele, újrakezdhetjük a számolást? És mikor?
Húsz éve, első választási győzelme után Orbán Viktor azt ígérte, hogy kormányváltásnál több, rendszerváltásnál kevesebb következik. Valóban, szinte mindenbe belepiszkált, ami a polgári demokrácia lényege, centralizált, átnyúlt, amin csak lehetett, hazaprivatizált, de nem érintette a rendszer lelkét. Utólag azt mondta, ez hiba volt. Amikor második kormányának első négy évét értékelte, 2014 februárjában már azzal örvendeztette meg az egybegyűlteket, hogy „2010-ben valójában rendszerváltás történt. Húsz év alatt a második. Leváltottuk azt a politikai és gazdasági rendszert, amely a kommunizmus megdöntése után épült föl. Sőt, beszéljünk egyenesen: azt a rendszert váltottuk le, amelynek a felépítésében mi is részt vettünk (…) Azt a rendszert váltottuk le 2010-ben, amelyet korábban sikertelenül próbáltunk megjavítani.”
Akkor tehát rendszerváltás. A helyzet nem ilyen egyszerű. Orbán ugyanis rendszerváltás alatt azt értette, hogy a néhai szocialista rendszerbe bekötött és egészen 2010-ig kulcsszerepet játszó – az ő meghatározása szerint: posztkommunista – hálózatot kiiktatta a közéletből. Az állam pedig kellően felhatalmazott és cselekvőképes lett. Ez számára kulcsfontosságú, de ettől még nem alapozza meg a rendszerváltás minősítést. Nem elméleti ez a kérdés egy országban, amely a 20. században kilenc rendszerváltáson ment keresztül, kilenc olyan fordulaton, amely után semmi sem volt érvényes, ami szerint addig élni kellett. Nincs állatfaj, amely túlélné az ilyesmit, mi azonban – igaz, brutális veszteségekkel – itt vagyunk, ha nem is feltétlenül jól, és nem is mindannyian. De tény, hogy már megint semmi sem igaz, ami tíz éve annak látszott.
Kornai János leírása segít ebben az esetben is. Rendszerként a jelenben a szocialistát és a kapitalistát különbözteti meg. Ezen belül úgy találja, hogy Magyarország eleget tesz a kapitalizmus kritériumainak. Ezen belül demokratikus, autokratikus és diktatórikus típusokat azonosít. Magyarországot az autoriter szakaszban látja. Innen kijárt történelmi út vezet a diktatúrához, de ez nem kényszerpálya. Kornai szerint a 47 posztszocialista ország lakosságának mindössze tíz százaléka él demokráciában, a többi autoriter vagy diktatórikus hatalomnak alárendelve. Kornai persze a demokrácia híveként nem értékeli sokra az autokráciát.
Itt tartunk most. Ott, hogy ha a bíróságok önállóságát is megtörik, nem marad erő a társadalomban, amely a hatalmat kontrollálhatná, egyoldalúságát, esetleges önkényét megfékezhetné. A hangütés, amellyel május elején a legfőbb bírói testület egy döntését értékelte a miniszterelnök, vészjósló. Szerinte egyértelműen és súlyosan beavatkozott a választásokba a Kúria, „miután elvett egy mandátumot a kormánypártok választóitól”, a testület intellektuálisan nem nőtt fel a feladatához.
Elitcserénél sokkal többről van már szó. Ha a gazdasági rendszer tekintetében nem is, a hatalomgyakorlás tekintetében intézményes rendszerváltást élünk meg. Nem senkinek, hanem semminek nem marad hatalma, ami nincs közvetlenül bekötve a centrumba. E helyzet majdani megfordítása sem mehet másként, csak rendszerváltással. Ami legalább ebben a tekintetben egységes ellenzéket feltételez (lásd, illetve emlékezd: Lakitelek), továbbá életformaváltást is.
Ha a hatalom felemészti a nyilvánosság, a közélet fórumait, jönniük kell a repülő egyetemeknek, a szamizdat kiadványoknak, kluboknak, a szociális célú, szegényeket támogató társaságoknak, egyetemi kollégiumoknak, lakásszínházaknak, mindez persze Facebookkal felszorozva, hogy legalább képletesen le lehessen törni a rácsokat.
Különben elalszunk. A mi életünkben örökre.
