Nagy N. Péter: A szuverenitás ketrece
Ha az ember becsukja a szemét, akkor is felismeri a hangokról, hogy a közelben futballoznak. Labdadöngés, ütközések zaja, játékosok indulatszavai, s ha csak bitumenes ketrecről van is szó, mint esetünkben, a röhögés és a felháborodás hangos hullámzása azonosítja a helyzetet. Az már szokatlan, hogy ha kinyitjuk a szemünket, sem látunk semmit, mert sötét van. A zajok azonban ugyanazok. Gyakran átélem a jelenséget a környék egyik dühöngőjénél, ahol rendszeresen fociznak késő esténként, miközben lényegében nem látni, hiszen az utcai közvilágítás is viszonylag távoli, ráadásul a pálya a budai Vár alján, emelt szinten van, így az utcai maradék fények is csak alig jutnak fel.
És játszanak. Hol többen, hol kevesebben, de játszanak.
A maguk urai, nem kötődnek napszakokhoz, fényhez. Szuverének.
A ketrec a játékkal az országot juttatja eszembe, amely kerítésekkel szimbolizálja és védi szuverenitását. Vezetői kérdezik a népet, jól van-e ez így, és aki válaszol, a biztonság és a szuverenitás szó mágiájában helyesel.
Mintha a legkedvesebb kártya, a jolly kerülne ki az asztalra, amelynek láttán elrendeződik minden addigi konfliktus. Tudjuk, ki nyer, ki veszít.
Miközben dehogy. Jakab András egyetemi tanár nem „célra tartott”, még két éve publikált átfogó tanulmányában (La neutralisation de la question de la souveraineté. Jus Politicum) írja, hogy a szuverenitás 16–17. században kiérlelt jogi fogalma gazdag és finom, de mindig erősen fel volt töltve politikai tartalmakkal. Használatáról közmegegyezés, hogy lehetőleg semlegesíteni kell, mert olyan szuperfegyver, mint a hidegháború idején a legpusztítóbbak, amelyekről legfeljebb retorikai szinten eshet szó. A fő feladat a semlegesítésük. Ami az Európai Uniót illeti, szuverének a tagállamok, és minden bizonnyal az maga az unió is (kiterjedt szabályrendszerrel és azt érvényesítő bírósággal), de ezen belül alapvetés, hogy a szuverenitás fogalmát senki nem használja konkrét konfliktusokban érvként, rendező elvként.
A fogalom belső természete is erre predesztinál már nagyon régen, ahogy a benne részes fő szereplőket – uralkodó, parlament, nép – rendre föloldja egy tágabb keretben, mint például a franciák a nemzetben, a németek az államban, a magyarok az Alaptörvény szerint a Szent Koronában.
Nem a konfrontáció fogalma ez, ezért is figyelemre méltó, hogy nálunk a hatalom az Európai Unióval szemben most erre használja, és a nép tehet róla a legkevésbé, hogy rábólint.
De ha már a nép… lehetne azért dolga ezzel a fogalommal, még ha nem kérdeznek is rá a postaládájába helyezett díszes borítékban. Lehetne dolga valamivel, amit éppen úgy nem vesz észre (nem is könnyű !), mint azt, hogy a szuverenitást fegyverként használva az európai centrum több évtizedes jogi és politikai közmegegyezését lökjük hátra. Azzal lenne dolga, ahogy most éppen elvenné a hatalom a civil szerveződés örömét, ahogy elvették a magánnyugdíj-megtakarítást, elvették a szakszervezeti jogosítványok legerősebbikét, vagyis a beleszólás lehetőségét, ahogy váltig nincs szavuk a dolgozóknak az iskolákban, kórházakban, színházakban stb... – tehát a közpénzen működtetett és alkotói szuverenitásra épülő munkahelyeken. Kiszorították a művészeti önszerveződéseket saját, jól megfizetett csapatokkal váltva fel őket, elvettek kedvelt tévéket, rádiókat, újságokat, és adtak helyette nem kedvelhetőeket, esetlegessé tették a szabad vállalkozást, ami annak szabad, akinek engedik, és éppen addig, amíg engedik. Mindösszesen a népszuverenitás választásokon túli (inneni) tartalmi elemei forgácsolódnak óriási erővel.
Ez már végképp ránk tartozó kérdés, és nem is tabu.
Az viszont most nem látható, mikor kezdünk hozzá a válaszhoz. Jancsics Dávidnak, a San Diegó-i Állami Egyetem Közigazgatási iskolájának professzorától olvashattuk a 168 Órában, hogy „racionális időkeret nincsen, mindent túl lehet élni. Véletlenek vannak. Talán nem láttunk példát arra, hogy egy fejletlen, pangó ország évtizedekig kibírta alacsony GDP-bővüléssel, fokozatos leépüléssel? Döntő kérdés, 2020 után lesz-e forrás a rendszer finanszírozására. Ha egy állami intézményhálózat rendszerszinten ennyire korrupt, ha mindenkit fogva tart, előbb-utóbb nem lesz szereplő, aki érdekelt lenne felszámolásában, miközben persze működésképtelen. Ez maga az összeomlás (…) A Nemzeti Együttműködés Rendszere kitarthat, de akár holnap össze is omolhat.”
De addig is Salamon János filozófus fókuszát javaslom átvenni, sok írásában a demokrácia sebezhetőségét taglalva következetesen hívja fel a figyelmet az intellektuális és morális értelemben vett külső és belső törvény nélkülözhetetlenségére.
Ha van törvény, teszem hozzá, akár a sötétben is lehet futballozni, mert mindenki tudja, érzi a szabályt, így a többieket is. Ha nincs, lehet bár vakító fény a pályán, sötétben fogunk rohangálni, rugdossuk fel egymást, hogy aztán érdeklődve nézzünk a bíróra, mutatván, a labda volt. És ő rábólint.
