Nagy N. Péter: A felrúgás kultúrája
Csak annyira kell bántani, hogy amikor azt hiszi, hogy ügyes volt, hogy mehet, egyszer csak szedegesse a szájából a fűszálakat, és nézzen fölfelé, hogy ez meg mi volt. Mi állunk fölötte, sőt, már ott sem vagyunk, csak jelezzük, hogy semmi. Nem is ez az izgalmas, hanem a kis boldogság, ami ilyenkor éri a legtöbb futballozó embert, ha bevallja, ha nem. Egy ügyes kis mozdulat, és már hasal is a másik. Azt hitte, az van, amit ő akar, aztán egyetlen pillanat, és azt sem tudja, hogy egyben van-e még. De nincs baja, ez nem veszélyes, csak megoldja a problémát. És néha jól is esik. Rászokni persze komoly jellemhiba. Éppen, mert nagy a csábítás.
A nagy felrúgás, ami fáj, az más. Aki azt is élvezi, beteg. Van ilyen. És futballkultúrában élünk. A kormányfő futballistának készült, lelkében tán ma is az. Környezete olyan, mint ő. Innen meg lehet érteni, miért rugdossák fel ilyen laza mozdulatokkal az ellenfeleket, ha kell, ha nem. Rászoktak.
Nemrég jött a hír például, hogy tizenöt ország már megállapodott a következő Norvég Alap pénzeiről. Megköszönték az adományozó kormánynak a pénzt, esetünkben ez majdnem hetvenmilliárd forint lenne, és költhetik is, ha a tizedét civilszervezetekre bízzák. Ez a mi játékosainknak most sem megy. Inkább felrúgják az egész, a tudományos akadémia éves költségvetését bőven meghaladó programot. Ahogy ugyanezzel a mentalitással az akadémia szuverenitását is elgáncsolják. Meglehet, csak élvezik nézni, ahogy a tudós testület tagjai hanyatt fekve nézegetnek össze-vissza, hogy ez meg mi volt. Mi voltunk, hangozhatna a válasz, de nem hangzik, mert a felrúgás kultúrájában nincs beszéd.
Visszatérve a norvégokra, nem éppen puhány nép, de lassan már ők is veszíthetnek magabiztosságukból, ha a változó Európával találkoznak. Ez ugyanis nemrég fehér delfin, beluga képében jelent meg partjaiknál, olyan vidéken, ahol nem szokott előfordulni. Heveder volt rajta, amely korábban ipari kamerát tarthatott, továbbá St. Petersburg felirat a szíjazaton. Kiderült, hogy az állat az eldobott tárgyakat visszahozza, az ételt megköszöni, az emberi kedvességért hálás. Szakemberek meggyőződése szerint egy viszonylag közeli orosz támaszpontról szökhetett meg, ahol kémnek képezhették ki, ezért a kameratartó heveder. Az oroszok nem nyilatkoznak, viszont néhány éve hirdetésben kerestek idomítható fehér delfint. A tényfeltárás eljutott odáig, hogy amikor Oroszország 2014-ben elfoglalta a Krím félszigetet, egy tengeriállatkiképző-telep is a birtokába került. Csakhogy az ottani fehér delfinek állítólag, ukrán értelmezés szerint, hazafias érzelmekről téve tanúbizonyságot, nem fogadtak el ételt új gazdáiktól, és elpusztulhattak. Helyettük kerestek újakat. De hogy került ez a beluga a norvég halászfaluhoz? Általában nem tudják, de a megkérdezett orosz elemző szerint egyszerűen, az idióta norvégok ellopták az amerikai St. Petersburghoz tartozó zoológusoktól, és most beszélnek összevissza. Végre, ismerős hangok a különös történetben, ahogy a Norvég Alapot kezelő diplomaták is ismerhetik ezt a kódrendszert.
A magyar diplomácia is rendszeresen odavág ugyanis az európai kezdeményezéseknek. Nemrég az utolsó pillanatban vétózta meg az Izraellel kapcsolatos uniós állásfoglalást, amelyet így nem is olvashatott fel az unió soros elnökségének román képviselője az ENSZ Biztonsági Tanácsának ülésén, hanem egy protokolláris trükkel a tisztet ezt követően betöltő Finnország ENSZ-nagykövete lépett fel a kétállami megoldás mellett érvelve. Magyarország két év alatt ötödször akadályozta meg e témakörben az EU közös nyilatkozatát. Ugyanezt tette a kormány az unió és az Arab Liga tervezett közös nyilatkozatával, illetve az afrikai országokkal kötendő megállapodásával és a Kína első számú külgazdasági tervét elítélő közös nyilatkozattal. Ez a mi 7. cikkelyünk. Felfüggesztjük az EU-t.
Itthon az utóbbi hetekben mások mellett bírák, akadémikusok, a kórházakban fényképfelvételt készítő újságírók és civilek, a közterületeken választási plakátokat elhelyezni kívánó pártok szenvedték el az utóbbi hetekben a hatalom legcsúnyább gáncsait.
Mintha csak László Petra lenne a kormányzati modell. Az operatőr, aki néhány éve a határon videózva felrúgott egy karjában tartott gyerekével rohanó menekülő férfit. Tettét egy ijedt pillanat erejéig közmegvetés fogadta, még Jobbik-közeli munkaadója is ellépett mellőle, majd fordult a kocka. Hamarosan díjat vehetett át a Lakitelek Alapítványtól, konkrétan a parlament alelnökétől, Lezsák Sándortól, s már jó ideje ott láthatjuk a hatalmi centrum Pesti Srácok című lapjának stáblistáján is. Miért ne? Volt valami? Tett valamit, amit nem szokás? / Nagy N. Péter
