Mátyás Győző: Csernobil, a rém
Megint Csernobil nevétől hangos a világ, szerencsére ezúttal nem egy újabb katasztrófa miatt kellett rá felkapnunk a fejünket. Hanem azért, mert született egy remek televíziós sorozat az HBO megbízásából, amelyik kivételes dokumentatív hitelessége és művészi ereje révén idézi fel az egykori tragédia emlékét. Ennek megfelelően egyöntetű és elsöprő a film világsikere – bizonyos értelemben mégis váratlanul. Ma a fantasy film korát éljük, moziban különösen, de a sorozatokban is fő élvezeti cikké léptek elő ennek a műfajnak a darabjai (Trónok harca, Lucifer, Stranger Things). Érre jön egy megtörtént eseményeken alapuló, dokumentumelemekkel operáló, erősen realista sorozat és elsöprő sikert arat. Az IMDB-én már első helyen áll. Alig egy hónapja mutatták be.
A film hatásosságának egyik titka alighanem éppen szándékosan kevert műfajiságában keresendő. A sorozat készítői a részletek hiteles bemutatására törekedtek, nagyrészt követték a kronológiát, ugyanakkor a nyomasztó atmoszféra megteremtése csak a fikció hatáselemeinek alkalmazása révén volt lehetséges. És mindez fordítva is igaz, a fiktív módon a történetbe illesztett részek meg realizmusukkal hatottak. Ez adott lehetőséget arra is, hogy az alkotók nagyon visszafogott tudatossággal támaszkodjanak a bevett zsánerfilmes kategóriákra. Itt a posztapokaliptikus sci-fi azért lehet hiteles, mert tudjuk: valós veszély, hogy az ember által teremtett ipari Frankenstein tényleg elpusztíthatja a fél világot. A horror és a hitchcocki suspense elemei meg azért lehetnek elborzasztóak, mert látjuk, ahogy gyanútlan polgárok elandalítva nézik a reaktor fényét, mint valami tábortüzet, mi meg tudjuk, hogy a láthatatlan szörny, a sugár el fogja pusztítani őket.
A film talán legnagyobb értéke atmoszférateremtő ereje: ahogy az alkotók bemutatják a „szovjet világ” reménytelen sivárságát, rideg vigasztalanságát, koszlott szürkeségét. A lakótelepek uniformizáltsága, a lakások barátságtalan egyhangúsága, az irodák kopott jellegtelensége mind ezt a valóságot jelenítik meg. A látványtervezők a bomlott kárpitú fotelektől kezdve a vodkás poharakig mindenben az eredeti hű mását teremtették meg. A lángoló reaktor látványa az éjszakában, a katasztrófa, a pusztulás, a roncsolódó emberi testek képei pedig megrendítő erejűek.
A film kegyeletteljes tisztelettel adózik azoknak az embereknek és hősiességüknek – a tűzoltóktól a bányászokig és a likvidátoroknak nevezett önkéntesekig –, akik végül megóvtak a még nagyobb tragédiától. Ebben a küzdelemben van főszerepe Scserbina miniszterelnök-helyettesnek (ő parancsosztáshoz szokott pártkatonaként érkezik, és menet közben – átérezve a tragédia súlyát –, áldozatvállalásra kész emberré válik), Legaszov atomfizikusnak és Uljana Komjuknak, aki több akkor élt tudósból kevert fiktív szereplő. Ők próbálják meg kideríteni, hogy mi történt valójában, és küzdenek a begyepesedett, hazugságokra épülő, ostoba hivatali rendszerrel, amelyik a priori forrása egy ekkora katasztrófának. Ez az a rendszer, amelynek működtetői kizárólag önnön ideologikus hazugságaikat tekintik referenciának, azokat állítják a valóság helyére, birodalmi megalomániában szenvednek, hierarchizált, hamis kommunikációjuk pedig önmaguk és a világ becsapását szolgálja. Ez a szisztéma nemcsak hogy nem képes kezelni egy ilyen szituációt, de előidézője is annak. 1975-ben tudósok már felhívták egy lehetséges reaktorszerencsétlenségre a figyelmet, persze az apparatcsikok eltitkolták a jelentést. Mint ahogy most el akarják tussolni a katasztrófát, mert ilyesmi a Szovjetunióban nem lehetséges.
A film végén az alkotók a valóságban végbement tárgyalást feldúsítják fiktív elemekkel: Legaszov, Komjuk és Scserbina tanúvallomásaival, noha egyikük sem vett részt a bírósági eljárásban. Ez egyfelől arra jó, hogy szemléltető „prezentációra” kerülhessen sor, és a laikusok is megértsék: a konstrukciós hibák és a biztonsági előírásokat megszegő emberi hanyagság hogyan vezetett a katasztrófához. De alkalmat ad annak bemutatására is, hogy az átlagemberek mennyire kiszolgáltatottak ebben a merev, ostoba, emberellenes szisztémában.
A szovjet rendszerre jellemző kommunikáció és szemlélet egyáltalán nem veszett ki a világból, sőt most, hogy a klímakatasztrófa rémével nézünk szembe, éppen ez az ostoba attitűd fenyegeti a világot. Ennyiben Csernobil vészjósló metafora.
