Mátyás Győző: Csernobil, a rém

2019. július 7., 08:43

Szerző:

Megint Csernobil nevétől hangos a világ, szerencsére ezúttal nem egy újabb katasztrófa miatt kellett rá felkapnunk a fejünket. Hanem azért, mert született egy remek televíziós sorozat az HBO megbízásából, amelyik kivételes dokumentatív hitelessége és művészi ereje révén idézi fel az egykori tragédia emlékét. Ennek megfelelően egyöntetű és elsöprő a film világsikere – bizonyos értelemben mégis váratlanul. Ma a fantasy film korát éljük, moziban különösen, de a sorozatokban is fő élvezeti cikké léptek elő ennek a műfajnak a darabjai (Trónok harca, Lucifer, Stranger Things). Érre jön egy megtörtént eseményeken alapuló, dokumentumelemekkel operáló, erősen realista sorozat és elsöprő sikert arat. Az IMDB-én már első helyen áll. Alig egy hónapja mutatták be.

A film hatásosságának egyik titka alighanem éppen szándékosan kevert műfajiságában keresendő. A sorozat készítői a részletek hiteles bemutatására törekedtek, nagyrészt követték a kronológiát, ugyanakkor a nyomasztó atmoszféra megteremtése csak a fikció hatáselemeinek alkalmazása révén volt lehetséges. És mindez fordítva is igaz, a fiktív módon a történetbe illesztett részek meg realizmusukkal hatottak. Ez adott lehetőséget arra is, hogy az alkotók nagyon visszafogott tudatossággal támaszkodjanak a bevett zsánerfilmes kategóriákra. Itt a posztapokaliptikus sci-fi azért lehet hiteles, mert tudjuk: valós veszély, hogy az ember által teremtett ipari Frankenstein tényleg elpusztíthatja a fél világot.  A horror és a hitchcocki suspense elemei meg azért lehetnek elborzasztóak, mert látjuk, ahogy gyanútlan polgárok elandalítva nézik a reaktor fényét, mint valami tábortüzet, mi meg tudjuk, hogy a láthatatlan szörny, a sugár el fogja pusztítani őket. 

A film talán legnagyobb értéke atmoszférateremtő ereje: ahogy az alkotók bemutatják a „szovjet világ” reménytelen sivárságát, rideg vigasztalanságát, koszlott szürkeségét. A lakótelepek uniformizáltsága, a lakások barátságtalan egyhangúsága, az irodák kopott jellegtelensége mind ezt a valóságot jelenítik meg. A látványtervezők a bomlott kárpitú fotelektől kezdve a vodkás poharakig mindenben az eredeti hű mását teremtették meg. A lángoló reaktor látványa az éjszakában, a katasztrófa, a pusztulás, a roncsolódó emberi testek képei pedig megrendítő erejűek.

A film kegyeletteljes tisztelettel adózik azoknak az embereknek és hősiességüknek – a tűzoltóktól a bányászokig és a likvidátoroknak nevezett önkéntesekig –, akik végül megóvtak a még nagyobb tragédiától. Ebben a küzdelemben van főszerepe Scserbina miniszterelnök-helyettesnek (ő parancsosztáshoz szokott pártkatonaként érkezik, és menet közben – átérezve a tragédia súlyát –, áldozatvállalásra kész emberré válik), Legaszov atomfizikusnak és Uljana Komjuknak, aki több akkor élt tudósból kevert fiktív szereplő. Ők próbálják meg kideríteni, hogy mi történt valójában, és küzdenek a begyepesedett, hazugságokra épülő, ostoba hivatali rendszerrel, amelyik a priori forrása egy ekkora katasztrófának. Ez az a rendszer, amelynek működtetői kizárólag önnön ideologikus hazugságaikat tekintik referenciának, azokat állítják a valóság helyére, birodalmi megalomániában szenvednek, hierarchizált, hamis kommunikációjuk pedig önmaguk és a világ becsapását szolgálja. Ez a szisztéma nemcsak hogy nem képes kezelni egy ilyen szituációt, de előidézője is annak. 1975-ben tudósok már felhívták egy lehetséges reaktorszerencsétlenségre a figyelmet, persze az apparatcsikok eltitkolták a jelentést. Mint ahogy most el akarják tussolni a katasztrófát, mert ilyesmi a Szovjetunióban nem lehetséges.

A film végén az alkotók a valóságban végbement tárgyalást feldúsítják fiktív elemekkel: Legaszov, Komjuk és Scserbina tanúvallomásaival, noha egyikük sem vett részt a bírósági eljárásban. Ez egyfelől arra jó, hogy szemléltető „prezentációra” kerülhessen sor, és a laikusok is megértsék: a konstrukciós hibák és a biztonsági előírásokat megszegő emberi hanyagság hogyan vezetett a katasztrófához. De alkalmat ad annak bemutatására is, hogy az átlagemberek mennyire kiszolgáltatottak ebben a merev, ostoba, emberellenes szisztémában. 

A szovjet rendszerre jellemző kommunikáció és szemlélet egyáltalán nem veszett ki a világból, sőt most, hogy a klímakatasztrófa rémével nézünk szembe, éppen ez az ostoba attitűd fenyegeti a világot. Ennyiben Csernobil vészjósló metafora.

 

Horoszkóp

„Itt az idő, hogy ne elégedjünk meg azzal, amit rólunk mondanak, hanem kezdjünk el mi is mondani valamit. Mert van mondanivalónk, ami fontos és hasznos mindenki számára.” A következőkben Köves Slomó, ortodox zsidó rabbi, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség alapítójának és vezetőjének véleménycikke olvasható.

A cselédsajtó és a Karmelita udvartartásának agyhalott influenszerei Pankotai Lilivel szemben fel merték venni a kesztyűt. De micsoda bátorság kellett ehhez az elvtársaknak. 

Az elhibázott brüsszeli szankciók, azon belül is elsősorban az energiaszektort érintő korlátozások miatt alakult ki válság az EU-ban és így Magyarországon is – ez a kormányzati kommunikáció alfája és ómegája. A valóság ezt másként gondolja.