Martin József: Mégis, kinek a pénze?

2017. október 6., 21:10

Szerző:

Nincs különbség uniós és magyar pénzek között, „az mind a magyarok pénze” – ezzel a kijelentéssel lepte meg hallgatóságát egyik rádióinterjújában a magyar miniszterelnök. A több ezer milliárd forintos uniós támogatásoknak már-már abszurdba hajló tálalása a kormányzat unióellenes retorikájának fontos része, s nem nyitánya, hanem inkább betetőzése az integráció ellen folytatott verbális hadviselés egyik vonulatának. Bő két éve az ellentétek fő terepe a menekültkérdés, valamint az ideológiai-politikai vita a nemzetállamok és a nemzetek feletti intézmények viszonyáról. A szóváltások – mint tudjuk – elmérgesedtek, a „brüsszelezés” hangzavara szinte fülsiketítő, immár elhallatszik a határokon túlra is. Csakhogy az integrációellenes szólamok hazai befogadása akadozik. A jelek arra mutatnak, hogy a társadalom nagyobb része elveti azt a beállítást, amely már-már ellenségként, rajtunk kívülálló és mintegy legyőzendő hatalomként festi le az integrációt. A közvélemény-kutatatások tanúsága szerint az összehangolt kampányok ellenére a társadalomnak csaknem a hatvan százaléka továbbra is a Nyugathoz akar tartozni, csak egyötöde a Kelethez, a maradék húsz százalék pedig bizonytalan.

A történelmi gyökerek, a négy évtizedes betagolódás a szovjet érdekszférába, a rendszerváltozás céljai, Márai jó tanácsának tudatalatti alkalmazása – ne felejtsük, hogy Keletről jöttünk, és tartsunk mindig Nyugatra – mind-mind közrejátszhatnak abban, hogy a társadalom többsége elutasítja a hangos és haragos integrációellenességet. Az unió elfogadottságát megrendítendő nagyjából fél éve új eszközt vetett be a kormányzat és holdudvara: megkezdte az integrációs támogatások lebecsülését, viszonylagossá tételét. Áprilisban és azóta többször különféle formákban pendítette meg a nemzetgazdasági miniszter, hogy a brüsszeli pénzek nélkül is lett volna gazdasági növekedés. Az uniós források nemzetgazdasági lebecsülésének folyamata kiszélesedett, s elérkezett odáig, hogy a kormányfő egyenlőségjelet tett a magyar és a brüsszeli források közé, leszögezve, hogy nincs „ajándékról” szó, hiszen az ország megnyitotta kapuit a tagországok cégei előtt, így bővítvén az ő piacaikat, mintegy hasznot hajtva – nekik.

A közgazdaság – és benne az integráció – tudománya persze fölöttébb összetett ismeretek halmaza, s ha nem lenne nagyon komoly ügyről szó, még azt a tréfás-cinikus bon mot-t is megengedném magamnak, hogy sokkal komolyabb annál, semhogy csak politikusokra lehessen bízni. Ehelyett, illő alázattal közelítve a témához, csak annyit vetek közbe, hogy a vámunión és a töredékesen bár, de mégis megvalósult egységes piac megteremtésén már régen túl van az unió, s amikor 2004-ben csatlakoztunk, nyilvánvaló volt, hogy megnyitjuk pia­­cainkat, cserébe pedig a külföldi beruházók munkahelyeket hoznak létre hazánkban.

A transzferek esetében másról van szó: alaposan ellentmond a kormányzati érveléseknek a KPMG és a GKI Gazdaságkutató elemzése, amely szerint az integrációs források nélkül a GDP 4,8 százalékos növekedés helyett 1,8 százalékkal csökkent volna, a beruházások a 2,8 százalékos növekedés helyett több mint 30 százalékkal estek volna vissza, a foglalkoztatás pedig jóval csekélyebb mértékben nőtt volna. Ezeket sem lehet természettudományos módon bizonyítani, de hogy az uniós források jót tettek a gazdaságnak, az bizonyos, hiszen arányuk a GDP-ben öt százalék közül mozog, s már-már eléri a nyugat-európaiaknak adott egykori Marshall-segély arányát. Az viszont kétségtelen, hogy nem hozták meg a várt eredményeket, s bár a gazdaság egyensúlyi mutatói a korábbiaknál sokkal jobbak, a versenyképességi listákon még régiós tár­­saink­­hoz képest is lejjebb csúsztunk, és számottevően nem haladt előre felzárkóztatásunk a nyugati fejlettségi szinthez. Ennek jelentős részben a hazai gazdaságpolitika lehet az oka, az uniós pénzek lebecsülése helyett a kormánynak inkább erre kellene összpontosítania. Vagy ha csak a „saját pénzünket” kapjuk vissza, már nem is érdemes uniós tagnak lenni? Bízzuk az időre, hogy ez a zsákutcás érvelés áll-e az uniós források állandósult kormányzati lebecsülése mögött.

Horoszkóp

„Itt az idő, hogy ne elégedjünk meg azzal, amit rólunk mondanak, hanem kezdjünk el mi is mondani valamit. Mert van mondanivalónk, ami fontos és hasznos mindenki számára.” A következőkben Köves Slomó, ortodox zsidó rabbi, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség alapítójának és vezetőjének véleménycikke olvasható.

A cselédsajtó és a Karmelita udvartartásának agyhalott influenszerei Pankotai Lilivel szemben fel merték venni a kesztyűt. De micsoda bátorság kellett ehhez az elvtársaknak. 

Az elhibázott brüsszeli szankciók, azon belül is elsősorban az energiaszektort érintő korlátozások miatt alakult ki válság az EU-ban és így Magyarországon is – ez a kormányzati kommunikáció alfája és ómegája. A valóság ezt másként gondolja.