Martin József: Esélytelen esélyes
Van-e még esélye a mai magyar politikában az értelmes párbeszédnek? Kérdés, hogy mit is értünk ezen. A filozófiakönyvek úgy tanítják, hogy Szókratész és tanítványa, Platón gyakran élt a filozófiai dialógussal, amely az ő esetükben kérdésekre és válaszokra épülő, meglehetős szigorúsággal szabályozott párbeszéd volt. Kérdezőnek és válaszolónak mindenesetre legalább is szóba kellett állnia egymással, ma igen sok esetben már ennek a valószínűsége is csökken. E szükségképpen leegyszerűsítő eszmefuttatáson – s ezért elnézést a filozófia művelőitől – tovább tűnődve eljutok a gadameri értelemben vett dialógushoz. A hermeneutika nagy hatású német művelője, a 102 éves korában, 2002-ben elhunyt Hans-Georg Gadamer a párbeszédtől a másik fél megértésének igényét várta el, s a dialógust egyfajta „tárgyfeltáró beszélgetésként” fogta föl. Ha felénk mostanában ilyesmit keresne, nem sokat találna, mármint kormány és ellenzék viszonylatában.
Egy-két példa, az ellenzéktől kezdve. Ha igaz, a közelmúltban néhány száz venezuelai állampolgárt, szinte titokban, hazamenekített a kormány. Nem értem, miért kellett ezt hümmögve, sőt ellenségesen fogadnia az ellenzék különféle korifeusainak. Igaz, titkolózott a kormány, de ez vajon nem törpül el amellett, hogy a polgárháború felé tántorgó, szétrombolt gazdaságú ország nyomorából sikerült elhozni pár száz embertársunkat, akik esetleg még magyar gyökerűek is? Talán bizony a botswanai kabinettől kellene ezt elvárnunk? Az akció pedig látványosan cáfolja a kormányzati kommunikációnak azt a szüntelenül sulykolt szólamát, hogy „nem a bajt kell importálni”, hanem „a segítséget a helyszínre vinni”. Csakhogy ez nem mindig lehetséges, amint a venezuelai példa látványosan mutatja. Ezt a magas labdát az ellenzék nem ütötte le, hanem fanyalgott.
Az európai parlamenti versengést, a listavezetéssel járó brüsszeli képviselőséget a házassági szerződés részének tekintő ellenzéki vezér nagy leleménnyel fölfedezte az „európai egyesült államok” jelszavát, ami a mai nyugat-európai politikában nincs a mindennapos politikai küzdelmek napirendjén, bármit mondjon is a másik térfélen a kormányoldal, akár maga a miniszterelnök is. Még a föderáció hívei, a „nemzetek felettiek” sem érvelnek az integráció előtörténetében többször fölbukkanó elképzelés mellett, amint már 1946-ban a reálpolitikus Winston Churchill is hozzátette, hogy földrészünkön „egyfajta” egyesült államok képzelhető el. Egyfajta, vagyis másféle, mint az amerikai. Bő hetven év elteltével csak azt tudjuk, az „egyesülés” éppenséggel inkább csak elképzelhető, de belátható időn belül meg nem valósítható, hiszen az integráció épületéből soha egy percig nem hiányoztak a nemzeti „téglák”, „építőelemek”. Fölösleges tehát az előbb közvetve emlegetett párt, vagyis a Demokratikus Koalíció egyik elemzőjének arról elmélkednie, mi lesz, ha a „nemzetállamok visszatérnek”. Semmi sem lesz, merthogy egy percre sem mentek el a politikai színtérről. Az integráció ab ovo kettős, nemzeti és nemzetek feletti identitásába ezúttal a bal felől egyszerűsítők bicskái törnek bele, miközben a jobboldalon jobb ügyhöz méltó buzgalommal próbálják a szupranacionalitást mint nem kívánatos jövevényt kirakni az integráció épületéből. Nem fog sikerülni, mindketten „őslakók”.
A politikai célzatú leegyszerűsítés ejti foglyul az MTA és az innovációt zászlajára tűző miniszter vitáját is. Itt lenne aztán helye a „tárgyfeltáró beszélgetésnek”, ami azonban párját ritkítja. Éppen ezért bravúros a Válasz Online újságírójának, Stumpf Andrásnak az interjúja két világhírű természettudóssal, a Kaliforniában élő Grüner György fizikussal és a budapesti Szathmáry Eörs evolúcióbiológussal, akik egyet tudtak érteni bizonyos kérdésekben: például abban, hogy lenniük kell „kiváló alapkutatásoknak”, hogy a tudósi munka fontos egysége a kutatócsoport, hogy az Akadémia „nem termelt elegendő szellemi tulajdont”, de ezt nem lehet teljesen a „nyakába varrni”. Másban viszont eltér a véleményük, mondjuk abban, hogy sem a filozófiai, sem más humán tudományos tevékenység nem mehet „a lecsóba”. Szathmáry professzor nagyon határozottan vetette el kaliforniai tudóstársának ilyen értelmű megjegyzését. Legélesebb a véleményeltérésük a most folyó miniszteriális intézkedéssorozat megítélésében, ami nem csoda, mert Kaliforniából könnyebb elvonatkoztatni a magyar politikai viszonyoktól, mint Budapesten. Az a leegyszerűsítés, ahogyan a kormányzat buldózerrel nekihajt a kutatóintézeteknek, teljességgel ellentmond annak a hallatlanul összetett problématömegnek, amely az Akadémia, az intézetek és az egyetemek háromszögében folyó kutatómunka mögött tornyosul, és amelynek a tehetetlenségi ereje egyelőre akkora, hogy a kutatói munka nálunk, ellentétben Amerikával és másokkal, nem tud átlendülni az ipari laboratóriumokba, nem termel elég szabadalmat. De az eddigi központi ténykedés engem inkább csak arról győzött meg, a dilemmák sokasága lényegesen fontosabb ügy annál, semhogy politikusokra lehetne bízni. Érdemes lenne megfontolni Karl Jaspers szavait, aki szerint „a szellemi élet soha nem más, mint a kudarcok özönéből elővillanó boldog és kiszámíthatatlan siker, nem pedig az átlaggal való gondos bíbelődés eredménye”. A vallásos egzisztencializmus legismertebb képviselője óva intett attól az atmoszférától, amely a szellemet kiszolgáltatja a praxisnak.
Bármilyen esélytelennek tűnik is, az empatikus dialógus mellett érvelek, s hogy ez lehetséges, arra példa a két világhírű tudós diskurzusa. Zsigeri egymásnak feszülés, hatalmi indulatok és alpári gorombáskodás helyett nem jöhetne inkább a „tárgyfeltáró beszélgetés”?
