Lakner Zoltán: Nagy változások előtt állunk
Érzékelhető volt már négy évvel ezelőtt, hogy a kormány inkább előbb, mint utóbb, ráfordul a CEU-ra. A 2014-es választás után kezdődött a Norvég Alappal szembeni izmozás, amiben a jelen fideszes vagánya, Lázár János vitte a prímet. A pártfeladat a norvég pénzek elosztásának kormányfelügyelet alá vonása, valamint a civil szféra egyik finanszírozójának megregulázása volt. Addigra a hazai civil pénzosztás főnökévé a legendásan átlátható és pártatlan CÖF elnökét tették meg, így a külső források bevonása minden korábbinál fontosabbá vált azok számára, akik továbbra sem a kormány útmutatásait kívánták követni.
Egy évvel később a kormány mindent, beleértve az országot is feltette tétként a bevándorlásellenes propaganda közpénzből folytatott játszmájában. Az emberi jogokat védelmező civilek célkeresztbe kerültek. A kormány fokozatosan bontotta ki a hazugság minden részletét, és építette fel a gigantikus összeesküvés-elméletet, amelynek középpontjában egy újabb év elteltével már személy szerint a civil szervezeteket évtizedek óta támogató, a menekültkérdésben a magyar kormányétól eltérő, de a kormány által a biztonság kedvéért meghamisított véleményt képviselő Soros Györgyöt láthatta ország és világ.
Még egy év, és a kormány elindította a Soros György által alapított CEU elleni akciót. A kivételező jogszabályalkotás zsonglőrjei a törvényességet kérték számon az egyetemen, már akkor, amikor a CEU életét megnehezítő törvényt még meg sem hozták. Attól fogva pedig, hogy a CEU a törvény értelmében talált egy amerikai együttműködő intézményt, a kormány lassító sztrájkba lépett a saját jogszabálya ellen. Az egyetem törvényes működését az Oktatási Hivatal nem vizsgálja, az elvárt nemzetközi szerződést a magyar kormány nem írja alá. Így peregnek a szemek a homokórán, közeledik 2019, amikor a CEU már szankcionálhatóvá válik a kormány által kreált és szabotált törvény alapján.
Múlt héten a CEU vezetősége belátta, hogy a kormány nem akar a fennálló helyzeten változtatni. Az egyetem élére állította a kérdést, hogy mégis, most mi lesz. A válasz ugyanaz, mint eddig, a nagy semmi. A „Soros-féle blöff” emlegetése csupán egy újabb kormányzati blöff. Azzal is telik az idő. A CEU, amely hallgatókat szeretne felvenni a következő tanévre, kénytelen előkészületeket tenni a bécsi költözésre.
A kormányzást kizárólagosan uraló harci logika a CEU-t sorosista hídfőállásként értelmezi, amit nem is bevenni kell, hanem eltüntetni. Ezzel valóban gyengül a szellemi háttér, amely a civileket támogatja, egyszerűen azért, mert kevesebb, a kormánytól nem függő tudásforrás lesz itthon elérhető. A kormány nyilván abban is reménykedik, hogy a Soros-intézmények magyarországi kötődése ezáltal lazábbá válik, a donorprogramok fokozatosan kiszáradnak.
Párhuzamosan, de mindettől egyáltalán nem függetlenül, évek óta folyik az egyetemek és az akadémiai szféra autonómiájának szűkítése. Az állami egyetemek elfoglalhatók, kiszervezhetők, az akadémikusokat is meg lehet szorongatni, a CEU-t viszont csak kitolni lehet az országon kívülre. A cél ugyanaz, csak az eszközök különböznek. Mindez a nyíltan kultúrkampfos időkben további értelmet nyer. A média elleni támadások után és előtt a könyvkiadás, az egyetemi tematikák, a kutatói programok, tehát a tudás létrehozása, átadása és terjesztése, illetve ezek felügyelete politikai kérdés. Tusványoson elhangzott, hogy „egy új szellemi és kulturális megközelítésre van szükség a harmadik kétharmad után, és mi tagadás, szeptembertől nagy változások előtt állunk”. Íme.
Arról nem is szólva, hogy a kormány a nemzetközi egyetemi rangsorokban „saját” intézményt akar látni. Ennek módja azonban nem az oktatás átfogó fejlesztése, hanem éppen az, hogy a kiválasztottakat kiemelik az oktatási rendszerből. Az átalakítás remélt eredménye így majd a kormányt igazolja, és a profitja is a klientúrához folyik be. Zavaró lenne egy „idegen” egyetem, ami legalább annyira jó, mint a „nemzeti” intézmények.
Az autoriter politika felől nézve egybevágó érdekek érvényesítéséért nemhogy túl nagy áldozat, hanem egyenesen szükséges egy sikeres egyetemi közösség szétverése, az általa létrehozott tudásbázis kimetszése. Ez volna hát a nemzeti érdek NERniában.
Másfél évvel ezelőtt a CEU védelmében a résztvevőket is meglepő jelentős tüntetések zajlottak. Nem mintha a közvélemény széles rétegei sokat tudnának a CEU-ról, de az ügy annyira átlátszó volt, hogy a kormány, ha nem is hátrálásra, de diplomáciai kanyarokra készült. A Sargentini-jelentés szeptemberi vitája nem kis részben szintén a CEU-ról szólt, ezen keresztül sok minden elmesélhetővé vált Magyarországról a Magyarországot nem ismerők számára. A Sargentini-jelentés elfogadása után egy pillanatra úgy tűnt, a pávatánc nehezebb lesz a kormány számára, az Európai Néppárt bekeményített a Fidesszel szemben. Ám azóta visszatértek az opportunizmus jól be nem vált útjára, még ha talán egy kicsit ridegebb is lett a Fidesz számára a testvérpárti környezet. Közben azonban folyik a transzatlanti pávatánc. A kormány arra játszik, hogy az új budapesti amerikai nagykövet, aki kiállt a CEU mellett, annak a külügyminisztériumnak a véleményét közvetíti, amelynek a jelentősége Trump elnöksége idején alaposan leértékelődött. A magyar kormány ignorálja a nagykövet véleményét, és a sorosozást ízlelgető elnökre veti tekintetét.
A CEU-tüntetések nyomán 2017-ben egy értelmezhetetlennek bizonyuló „választói mozgalom” keletkezett, 2018-ban a Sargentini-jelentés feletti ellenzéki lelkesedés egy hasonlóképpen értelmezhetetlen „ellenállásba” torkollott. Volt és lesz is még CEU melletti tüntetés, de nagyon mélyről kell nagyon gyorsan összeszednie magát a mindenféle értelemben vett ellenzéknek. Különben a kormány, kivárva az alkalmas időt, ismét átgyalogol ellenzéken, országon, hogy aztán még a mostaninál nagyobb változások előtt találjuk magunkat.
