Kukorelly Endre: Árnyékunk útravált, nem kísér a sírba minket – Térey János halálára
Meghalt Térey, ez sok. Teremtés, baszd meg! Rövid, idétlen, hülyeség. Fájdalmakkal teljes. Ide vagy terelve, más szerencsétlenek közé, és, ahogy tőlük látod, nekiállsz te is mások basztatásának. Mármint én.
Inkább figyelek a rosszra, a rosszakra, mint azokra, akik velem vannak, nem? Hovatovább csak azt látom, ami rossz, vagy nem? Másképp kéne, nem?
1991 kora nyarán feljött a Szondiba, hozta Szétszóratás című első kötetét. Csúnyán szép kis füzet, azóta sem volt a kezemben. Egyszer, 2011-ben, amikor egy kertben ülve nagy élvezettel összeolvastam az eredetivel az alaposan átírt második kiadást, saját, fárasztó-idegesítő kényszeres átírásaimat, javításaimat visszaigazolandó. Lám, az újabbak is javítanak-rontanak. Lám, vannak tényleg újabbak. Lám-lám, az újabbak sem annyira újak. Na, ez mindegy.
Komoly emberek dolgoznak e hazában. Ők tartják meg a hazát. Vállukon tartják, szívükön viselik, tudsz róla vagy nem. Ha meghal valakim, kimutatkozik belőlem az önzés. Mások halála önzővé tesz, a legrosszabb formánkat hozzuk, miért pont ő, nem hiszem el, satöbbi.
„Adjuk tudtára mindnek, kit bizalmunk megillet: Árnyékunk útravált, nem kísér a sírba minket.”
Látom a fotelben ülve a húszéves Térey Jánost, ahogy issza a kávét, és nem hallom. Látom, és nem hallom! Ha van Isten, akkor készített róla magnófelvételt. Ha nincs Isten, akkor nem csinált semmit.
Pedig akár van, akár nincs, csinálhatna valamit, és az lehetne jobb ennél.
