Kiss Judit Ágnes: Bevallomás
2010-ben a Fideszre szavaztam. Egyrészt azzal az automatizmussal, amivel anya életében is oda, ahova ő adta a voksát (én minden erőmmel távol tartottam magam a politikától, épp elég volt, hogy a szüleim ellenzékiként, rendszerváltó értelmiségiként arra tették fel az életüket), másrészt azzal a bizalommal – mint több millió honfitársam –, hogy jó változások jönnek: vége lesz a korrupciónak, az ország cinikus és gátlástalan kiárusításának, a hazugságnak, az oktatás és az egészségügy kifosztásának, a megszorításoknak, a vidék leszakadásának. Egy ismerősöm, régi baloldali, mondta is a választások után keserűen: „Te örülhetsz, a tieid jönnek. Keresztények, nemzetiek.”
Örültem. A kétharmadnak is. Biztos voltam benne, hogy Orbán Viktor bebizonyítja, hogy igazi európai vezető, nem feltörekvő, hataloméhes kis diktátor, nagyvonalú gesztusokat tesz majd az ellenzéknek, kulcspozíciókat kínál fel, lesz itt szakmai alapú és demokratikusan működő vezetés! Bízni akartam, mert így kellene működnie egy országnak: demokratikusan, szakmai alapon és nagyvonalúan – máig nem adhatom fel ebbéli hitemet.
Ez volt az elvárásom. Az elegáns, kulturált gesztusok helyett mindenütt fejek hullottak, és hozzá nem értő, de a végsőkig lojális figurák kerültek a döntéshozók közé. A dohányzás korlátozásáról szóló törvény volt az egyetlen, aminek örültem, kifejezetten progresszívnak találtam – közben viszont egyre jobban hatalmába kerített a rémület.
Eleinte azt hittem, én értelmezem rosszul a történteket. Hogy kell lennie valami kényszerítő körülménynek vagy legalább a rossz döntések mögött tiszta szándéknak, legyen szó Alap- vagy médiatörvényről. Csak nem tudok eleget a dolgok hátteréről. Lépésről lépésre, hónapok alatt döbbentem rá, mi épül itt a szemem láttára. Nem akartam látni. Nem akartam foglalkozni vele. Arra vannak a politikusok. Vagy a szüleim. Én hadd írjak szerelemről, Istenről, a lélek mélységeiről. Nem hagyták. Egy versemet azért küldte vissza egy szerkesztő, mert nem elég hazafias, nem vállalja miatta a feszültséget a lapnál. Nem azért, mert nem elég jó. Elindult a megfelelés és az öncenzúra, a művészek megosztása jó és rossz elvtársakra. A színházak jutalomfalatként való odavetése egy-egy lelkesen csaholónak. Tanárként az évek óta ígért életpályamodell első lépésben az autonómiámat vette el, a lelkiismeretességemet kérdőjelezte meg.
De nem csak a személyes érintettség tett a mostani kormány kritikusává. Máig bennem van az első nemzeti konzultáció illusztrációi láttán föltörő pánik: az ötvenes évek általános iskolai tankönyvei léptek frigyre Jehova tanúinak kiadványaival. Itt hazudnak. És mindent megtesznek, hogy ezt a hazugságot lenyomják a torkomon.
Keresztény vagyok. Számomra ez egy személyt jelent, a Názáreti Jézust, nem egy felekezetet, nem egy hagyományt. Hét évig tanítottam egyházi iskolában, mindennél jobban irtózom a „szent szarral” nyakon öntött, a tömjénillat alatt bűzlő bűntől, hazugságtól és elhallgatástól. Minél inkább harsog az ideológia, annál erősebben szirénázik bennem a vészjelző. Erre a rendszerre jobban haragszom, mint az, aki sosem tartotta magát sem kereszténynek, sem nemzetinek. Nem szégyellem, hogy hittem nekik, ők szégyelljék, hogy átvertek, hogy gyalázatossá tették mindazt, amiben hittem és hiszek. Keresztény vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy gyűlölnöm kellene, aki másban hisz, és erőszakkal kellene a szeretet Istenének lába elé rugdosni. Hálával és örömmel hordom a magyarságomat, de ehhez nem kell, hogy más nemzeteket és nyelveket lenézzek vagy drága népemet örök áldozatnak, örök gyereknek tekintsem, aki sosem viselt felelősséget és sosem követett el hibát.
Most azt mondják, mindenki ellenség, aki kritizál. Én feladatomnak érzem. Aki a kritikát személyes támadásnak veszi, annak az önértékelése nincs a helyén. Egy ország önértékelése nincs a helyén. Ugyanakkor lehetek kritikus egy kormányzattal, de nem lehetek ellenséges vagy gyűlölködő azokkal szemben, akik elhiszik a rájuk zuhogó propagandát. Nem tehetnek róla, honnan hallanának mást? Az összetört és elnyomott iskolák hallgatnak (pedig, ceterum censeo, a megoldás a közoktatásban van/volna), ahol a következő generációk megtanulhatnának tájékozódni, a hamis hangokat felismerni. Nem lehetek ellenséges vagy gyűlölködő, mert rokonaim, barátaim, tanítványaim, ismerőseim vannak köztük, ki-ki a saját, személyes történetével, ami még mindig ehhez a párthoz láncolja őket.
A legszűkebb családom Fidesz-szavazó maradt. Ki hitből, ki a kisebbik rossz elvén. Apával időnként fellángoló vitáink során elő-előkerül, anya mit tenne vajon. Forog-e a sírjában, milyen szoclibsi lett a lányából, vagy ugyanazzal az indulattal fordulna a józan eszét is eldobó Orbán Viktorral szembe, ahogy korábban is mindazokkal, akik elárulták, amiben hitt?
Én örülök mindannak, amit otthonról kaptam. Ami most, hirtelen, szocialista liberálissá tett, mert kiforogtak alóla a magukat kereszténynek, nemzetinek, demokratának vagy polgárinak nevezett pártok. Mert gyerekkorom óta tanultam azt, hogy mindenki egyenlő, és nem, nincsenek egyenlőbbek. Hogy az élet több, mint amit összeharácsolsz benne. Hogy a nő nem másodrendű állampolgár. Hogy a szólásszabadság többet ér az anyagi javaknál. Hogy az állam senki magánéletébe nem piszkálhat bele: kit szeret, mennyit szül, hol akar élni. Hogy a patrióta jogot véd, a soviniszta jogot sért. Hogy az erőszak nem megoldás. Hogy az erősek tartoznak az erőtlenek gyengeségeit hordozni, és nem a maguk kedvére élni.
Talán lesz egyszer egy országvezetés, amely ezekre a választások után is emlékszik.
