Kiss Judit Ágnes: Tényleg nem lehet máshogy?
Egyre érzéketlenebbek vagyunk a botrányra. Magamon tapasztalom, hogy a talpra ugrásból csak összevont szemöldök és rosszalló fejcsóválás maradt. Vagy talán nem is a rosszallásé, hanem az értetlenségé. Vagy az a zavart, döbbent szégyen, amiről anyám mesélt, mikor először hazudott felnőtt ember az arcába. Nem gyerek, aki a következményektől fél, és úgy, hogy mindketten tudták: hazudik. Nem volt képes se cáfolni, se számonkérni, elakadt a szava, és szégyellte magát a másik helyett.
Az olimpia – elismerem – sokaknak lehetett álom: merjünk nagyok lenni, legalább akkor úsznánk az aranyban, a nemzet felemelkedik sportolóink szárnyán, és hasonló magasztos dolgok.
Mégis volt a kétmilliós fővárosban több mint kétszázezer ember, aki kételkedett abban, hogy valóban közös álmot valósítana-e meg az ország vezetése az olimpia megrendezésével. Mindössze annyit szerettek volna: kérdezzük meg az embereket. Csak nekem evidens, hogy ilyenkor tényleg lesz népszavazás, és akinek fontos a téma akár pró, akár kontra, az kinyilváníthatja a véleményét? Ha engem kérdeznek, szélsőséges nézeteket vallok, irtózom az élsporttól, túl sok történetet ismerek kegyetlen edzői módszerekről, maradandó testi és lelki károsodásról, bundáról és doppingról. De egy népszavazás eredményét látva széttártam volna a karom, elfogadom a többiek lelkesedését, ahogy a focivébé kapcsán is, amitől hasonlóan irtózom.
A döntéshozók máshogy reagáltak. Egyszerre vádolták az olimpia ellenzőit a nemzeti álom szétzúzásával és hátráltak ki vállvonogatva az ötlet mögül: nem is mi voltunk! Szó nincs arról, hogy az állam polgárai, a „magyar emberek” dönthetnek. Majd a vezetők, mert mindig az övék az utolsó szó, és a kormány, mint a frusztrált gyerek, aki felborítja a táblát, ha nem ő áll nyerésre a társasjátékban, befejezi a párbeszédet. „Mert én azt mondtam” – hangzik az utolsó érv: a frusztrált gyerek szülői szerepben. Persze ettől a kihátrálástól nem lesz több pénz a kórházakban vagy az iskolákban. Lesz helyette csakazértis-stadion és jusztiskisvasút. Csak közben nézzük értetlenül a felborított táblát, a szétgurult bábukat, és nem értjük: most akkor mégsem játszunk demokráciát?
Hallgatunk, hagyjuk, mit tehetnénk. Minden felzúdulás lecsillapodik vagy teret ad a következő botránynak. A sport után a kultúrában.
Szombathely évtizedeket óta várt arra, hogy saját színháza legyen. A szándék többször is kudarcba fulladt, mígnem jött valaki, és a semmiből felépített egy működő társulatot, komoly repertoárt, és a Weöres Sándor Színház pillanatok alatt beírta magát nemcsak a város-, hanem a magyar színháztörténetbe is. Szombathelyen a tíz év alatt divat lett színházba járni. Rohanni az utolsó buszhoz egy hosszabb előadás után. Ráköszönni a színészekre az utcán. Megbecsülni őket és büszkének lenni rájuk. Csak nekem evidens, hogy aki ezt a hatalmas művet felépítette, Jordán Tamás marad az általa alapított színház élén, amíg bírja erővel, hogy aztán kinevelje és kinevezze az utódját? Vagy a „nyerő csapaton ne változtass” csak a sportban érvényes? Hogy föl se merül új pályázatot kiírni, amíg ő él és dolgozik? Vagy ha pályáztatnak, hiszen demokráciásat játszunk, csak nekem evidens, hogy ha végül egyetlen jelentkező marad, akkor nem utasítják vissza indoklás nélkül és kezdik elölről a játékot valami újabb, ismeretlen szabály szerint? Csak nekem evidens, hogy a szakmai támogatás, a színházi emberek véleménye számít a fenntartónak, bárki legyen is az? Nem értem, kinek jó, ha valami sikertelen, működésképtelen, ha leszálló ágba kerül. Hiszen bárkit tolnak az igazgatói székbe, vesztett ügye van, és az egészen végül a város veszít.
Közben érkeznek a hírek a határról, ahol gumibotütések és kutyaharapások bizonyítják, mennyire vigyáznak ránk. Ülök lehajtott fejjel. Szégyenkezem.
Tényleg nem lehet máshogy? Emberként és egyenlő esélyekkel. Érvekkel és párbeszéddel. Gyűlölködés és rettegés nélkül. Hol siklott félre Magyarország? Mit tehetünk, hogy állhatunk meg egyénként ebben a hullámverésben?
Legutóbb azt írtam: nekünk kell összerakni azt az országot, ahol élni lehet. De ha a hogyanra keresem a választ, nem olyan egyszerű megtalálni.
Mondjuk el lehet menni megnézni Enyedi Ildikó díjnyertes filmjét, és egy kicsit elhinni, hogy létezik szerelem a vágóhidak árnyékában. Megnézni az Oscar-díjas Mindenkit, anélkül hogy fogást keresnénk rajta. Ki lehet választani, melyik civil szervezetet támogatjuk az adónk egy százalékával, adománnyal, önkéntes munkával. Kiállni azok mellett, akik nem tudnak önmagukért szót emelni. Erőszak és megalkuvás nélkül képviselni, amiben hiszünk. Azt keresni, ami összeköt, ahelyett, ami elválaszt. Arra tanítani a gyerekeinket, hogy a szabadságra nem vágyunk, hanem megéljük. (Ceterum censeo: az ország jövője a közoktatásban van.) És amikor volna is rá okunk: nem félni, nem félni, nem félni.
