Kárpáti János: Bizalom kérdése

Konyhaablakunk játszótérre néz, amely most teljesen kihalt. Dédelgetem a gondolatot, hogy lemegyek homokvárat építeni. Rég nem csináltam, és most senkit nem zavarnék ezzel. Hacsak nem jut eszébe ugyanez korosztályom némely más tagjának, azoknak, akiket frusztrál, hogy megvető pillantások közepette kénytelenek boltba menni tejért, kenyérért, ezért néha inkább a második gyermekkort választják.

Vannak, akiknek nem kell üres játszótér a homokvárépítéshez. Elég nekik egy Országház, ahol parlamentesdit lehet játszani.

A vita tárgya látszólag az, hogy a kormányerő, amely az Alaptörvény átírására is feljogosító kétharmados többséggel – a gránitot is hasítani képes vésővel, kalapáccsal – rendelkezik, vagyis tulajdonképpen azt csinál, amit akar, köteles legyen-e legalább 15, 30, 60 vagy urambocsá’ 90 nap elteltével megkérdezni ezt az általa uralt törvényhozó testületet, hogy még mindig azt csinál-e, amit akar. A válasz, ha ő maga is úgy akarja, igenlő lesz.

Lehet, hogy a kormányerő nem vállalja ezt a hallatlan kockázatot, mondván, mi lesz, ha ne adj isten leszavazza önmagát. Vagy inkább arról lehet szó, hogy ezzel a tervezettel is mindenkit emlékeztetni kíván arra, ki az úr az országban?

Az ellenzék, azzal, hogy nem partner ehhez a játékhoz, nem képes megvédeni a szabadságot, legfeljebb a saját lelkiismeretét nyugtatja azzal, hogy nem adott korlátlan felhatalmazást Orbán Viktornak.

Ez persze csak a vita látszólagos tárgya. Érdemben a koronavírus-járvány elleni védekezésről van szó, ami elvben addig tart, ameddig a járvány. A járvány eredendően nem politikai vagy jogi kérdés. Hogy van-e, azt a járványügyi szakemberek dolga megmondani. A társadalom tehát objektív tényekkel tudja majd szembesíteni a hatalmat, ha az a járvány elmúltával is ragaszkodik például ahhoz, hogy nem lehet időközi választásokat tartani.

A baj az, hogy ahol hiányzik a bizalom, ott a járványügyi szakembereknek nem osztanak lapot, hanem pártos jogászok fognak vitázni azon, mit kell érteni a járvány elmúlta, a veszélyhelyzet elmúlta, illetve csökkenésének megnyugtató vagy nem egészen megnyugtató mértéke alatt. És ott lesz még egy további taposóakna: meddig tart majd a járvány következményeinek a felszámolása, ami még szintén különleges kormányzati felhatalmazást igényelhet?

Ahol bizalom van, ott minden van. Összefogás, a helyzet közös felmérése, a szakkérdések szakemberek elé utalása, politikai döntéskényszerben pedig politikai felelősségvállalás. Hatalomtechnikai, pártpolitikai haszonszerzésre irányuló hátsó célok nélkül. Ahol bizalom van, ott szolidaritás is van.

Ahol nincs bizalom, ott semmi nincs, csak vádaskodás és bűnbakkeresés. Ha nincs bizalom, pedig a helyzet sürgető volta miatt nagyon kellene, hogy legyen, ott mindenkinek a bizalom helyreállításán kell dolgoznia. De a döntő lépést annak kell megtennie, akinek a kezében a hatalom – a sorsok és javak fölötti rendelkezés képessége – összpontosul. Igaz ez akkor is, ha azt a vitát meg se nyitjuk, hogy ennek a hatalmi körnek mekkora része volt a bizalom szétzilálásában, szemben a másik, a korábbi hatalmi körrel.

A járvány miatti rendkívüli hatalom időkorlát közé szorításának a követelését a kormányoldal általában azzal hárítja el, hogy nem tudni, például három hónap múlva határozatképes lesz-e a parlament. Felettébb aggasztó lenne, ha valóban abból indulnának ki, hogy addigra talán nem marad elegendő számban olyan képviselő, aki képes megnyomni az igen vagy a nem gombot. Ez meglehetősen életszerűtlen, és Európában egyedülállónak látszó feltételezés.

A Politico című amerikai portálnál tömörebben talán még senki nem összegezte a különleges jogrend dilemmáját. „Van néhány európai uniós vezető, aki viharos időkben is képes arra, hogy különleges felhatalmazás nélkül elkormányozza országát. Vannak mások, akiknek az ellenzéke megbízik abban, hogy nem fog visszaélni az ilyen felhatalmazással. És van Orbán.”