Jolsvai András: Mondanom sem kell
Mondanom sem kell, magam is tisztában vagyok vele, hogy most van a homofóbia hete, s illene arról értekezni, rabok legyünk-e, vagy szabadok, s csak egy válasz fogadható el: hogy én mégis egészen másról fogok beszélni, annak elsősorban az az oka, hogy – Esterházyval szólván – kedvem szegődött, másodsorban meg az, hogy dafke keresek valami filantróp témát, olyat, amiben megértés van, szeretet, emberbarátság, hadd melegítse meg a szívünket ezeken a hideg napokon. S hogy ezt ezúttal csak külhonban leltem fel, azt írjuk a véletlen számlájára.
Az történt, hogy a darmstadti stadiont a minap átkeresztelték Jonathan Heimes stadionra. Jonathan Heimes a klub egyik lelkes törzsszurkolója volt, s huszonhat esztendősen meghalt rákbetegségben. Most tehát a stadion az ő nevét viseli majd, a tudósításokban hétről hétre feltűnik ez a név, garantálva, hogy senki se felejtse el, s az új szurkolói nemzedékek is megtanulják.
Forrás: www.faz.net
Nem tudok róla, hogy valaha is elneveztek volna bármilyen sportlétesítményt egy egyszerű szurkolóról. Olyan persze van, hogy a közönség tagjai egyperces felállással vagy tapssal emlékeznek elhunyt társaikra, különösen, ha a halál a csapattal kapcsolatos tevékenység során következett be. (Meccsre menet vagy a lelátón – a liverpooliak minden évben koszorút tesznek a gyepre a Heysel-tragédia évfordulóján.) De eddig még senki nem érdemelte ki azt a megtiszteltetést, hogy stadion legyen belőle: lehet, hogy én látok bele ebbe a gesztusba egy olyan közösségi élményt, amelyre manapság mindannyiunknak oly nagy szüksége lenne, de talán valóban benne van: s ha benne van, akkor ez mégiscsak reménnyel tölthet el bennünket.
A futballstadionokat nem is olyan régen még sehogyse hívták, illetve jobbára a feltalálási helyük lett saját névként alkalmazva. Az ember kiment az Anfield Roadra vagy a Megyeri útra, esetleg a Highburybe, és persze mindenki tudta, hogy miről van szó. Voltak bizonyos elhajlások, mint a Camp Nou – ez új pályát jelent a régi helyett, a megfejtést a Barcelona-múzeumban találják – vagy az Olimpico; így hívják a Roma és a Lazio közös pályáját, merthogy abban rendezték a római olimpiát, de ezek kivételt képeztek. Aztán a múlt század utolsó harmadában megjelentek az első nevek a stadionok homlokzatán. Madridban a Realt naggyá tevő elnökről, Bernabéuról nevezték el az arénát, Milánóban egykori legendás világbajnok játékosukról, Giuseppe Meazzáról. Akik szeretnek szórakozva tanulni, azoknak elmesélem, hogy annak a pályának két neve van: merthogy az az Inter és a Milan közös pályája. Ha az Inter játszik éppen, Meazzának hívják (és ez van a jegyre nyomtatva), ha a Milan, San Sirónak. (Ez nem egy hajdani középcsatár, hanem egy templom neve, róla nevezték el a kerületet, ahol a pálya áll.) Ha egymással játszanak, a pályaválasztó neve dönti el a stadion nevét. Akárhogy is, eleddig mindig olyan férfiúra esett a választás, aki meghatározó szerepet játszott a klub életében. Aztán új idők jöttek, a labdarúgásból üzletszerű labdakergetés lett, s a leggazdagabb, reklámérzékeny klubok minden felületet eladtak maguk körül: a kerítést, a mezeket, a lelátót meg az egész stadiont is. Így jelentek meg legújabban a biztosítótársaságok és légiforgalmi cégek a pályák homlokzatán. Bevallom, én ezt végtelenül ridegnek és taszítónak érzem: ezzel egész múltját, hagyományát eladja a klub, pedig a futball olyan közösségi élmény, amibe ez is beletartozik. Ezért örültem felhőtlenül a darmstadtiak döntésének: nekik többet ér a pénznél a hála, az összetartozás érzése.
Hogy van még olyan hely a világon, ahol ezek a szavak jelentenek valamit.
