Jolsvai András: Az értelmetlen pecsét
Mondanom sem kell, nagyon irigylem azokat a javakorabeli ismerőseimet, akik már ingyen utazhatnak a közlekedési vállalat járművein. Nem is (nem is csak) financiális okokból, hanem az elegancia okán. Míg én úgy jutok fel a metróra vagy a trolira, hogy zavartan végigkutatom az összes zsebemet, hogy felmutathassam az utazásra jogosító bérletszelvényt az utamat álló, szigorú tekintetű ellenőrző közegnek, addig a barátaim alig lassítva odabiccentenek csak, mint akik otthon vannak, mint akik egyetlen fejmozdulatból is megértik egymást a közegekkel.
Forrás: Hírközpont, friss hírek
Mint köztudott, jelenleg hatvanöt év az ingyenesség alsó határa. Akik ezt betöltötték, kedvükre utazhatnak fel és alá a világban, s fütyülhetnek a kordonokra, kerítésekre, perzekútorokra. S minthogy rövidesen a nyugdíjkorhatár is hatvanöt év lesz (illetve már most is annyi, csak az első évfolyamnak, akikre vonatkozik, még el kell érnie), e két örvendetes esemény egyetlen boldog évfordulóban összekapcsolódik majd, az utazóközönségnek vagy teljes árú bérletszelvénnyel kell rendelkeznie, vagy semmivel: utazgathat isten hírével.
Vaslogikájú levezetésünkből logikusan következik, hogy (ha a jogszabályok nem változnak) két év múlva megszűnik a nyugdíjasbérlet. De ma még létezik: igaz, egyetlen évfolyamot érint teljes egészében, az ötvenkettest. (Nem vesznék el a matematika hűvös dzsungelében, legyen elég annyi, hogy az előzőek már betöltötték a hatvanötöt, a következők pedig most érik el a hatvanhármat, a nekik kijelölt határt.) Nem tudom, hányan lehetnek Budapesten szám szerint azok, akik ehhez az évfolyamhoz tartozva megélték ezt a szép kort (nehéz időkön mentek keresztül), gyanítom, nem sokan. A békávénak azonban ezúttal be kell érnie az ő szívatásukkal. Meg is tesznek mindent, ami szerény képességükből telik.
A nyugdíjasok, magától értetődően, háromféleképpen igazolhatják a világ előtt büszke státusukat. A személyi igazolvánnyal, a nyugdíjas-igazolvánnyal és a havi nyugdíjszelvénnyel. A közlekedési vállalat azonban nem éri be ezzel, elvégre hivatal ő, nem szolgáltatás, kér még mindenkitől minden évben egy külön igazolást, melyet a nyugdíjellátó hatóság állít ki. Ezt az igazolást kell benyújtania a delikvensnek a magas bérletkasszánál, ahol aztán arra az évre egy pecséttel érvényesítik a nyugdíjasbérletet. (Mert az is van külön, természetesen.)
Hősünknek, akit nevezzünk, a játék kedvéért, mondjuk, Vámosnénak, ez a pecsét hiányzott a bérletéről. Egyébként mindene megvolt, nyugdíjas-igazolvány, törzskártya, érvényes havi bérletszelvény, minden. Olyan ember ő, aki soha nem keres kiskaput, soha nem lógna, tiszteli és betartja a törvényeket: erről a pótigazolásról, friss nyugdíjasként, nem is hallott. Lecsaptak hát rá, ahogy minálunk az ártatlanokra szokás, hiába mondta, hogy minden feltételnek megfelelt, fizetnie kellett, mint a hatvanöt év alatti katonatisztnek. Két-három hét alatt beszerezte aztán a megfelelő okmányokat, kifizette a pótdíjakat és büntetéseket, és közben megpróbálta megtudni, mi értelme van ennek az egésznek.
Nem sikerült.
