Jolsvai András: A kétnevű ember kalandjai
Mondanom sem kell, én tehetek az egészről. Illetve és persze tisztelt felmenőim tehetnek róla, akik születésemkor a hagyományoknak megfelelően a nagyapai neveket, az Andrást és az Istvánt ajándékozták nekem.
Volt tehát két keresztnevem, én egy ideje az Andrást preferáltam, erre a névre szóltak természetesen az irataim is valamennyien, az útlevéltől az oltási bizonyítványig. Nem is okozott ez semmi gondot a múlt esztendeig, amikor is lejárt a régi személyim, benéztem hát a kormányablakon, úgyis olyan ritkán látjuk egymást, a kormány meg én, hogy új okmányt csináltassak. El is készült legott, szép, modern, csillogó-villogó plasztiklapocska, nem volt annak semmi hibája, kivéve, hogy a keresztnevem helyén az István, némileg váratlanul, megelőzte benne az Andrást. A hivatalnok is csodálkozott, összevetette a korábbival, mutattam neki más igazolványokat is, de ő csak a fejét csóválta, mondván, az új rendszer a születési anyakönyvi kivonatot veszi egyedül autentikusnak, ott pedig így szerepel, nem másként. Mondtam, értem, de akkor mostantól két variációban fogok létezni, nem lesz-e ebből baj. Ő meg mondta, hogy de, bizony, előbb-utóbb baj lesz belőle, cseréltessem le az összes papíromat a jogosítványtól az útlevélig, csak úgy lehetek hiteles. Vagy kérvényezzem az anyakönyv javítását, ikszezer forintért, s ha megvan az engedély, ők kicserélik az új személyit még újabbra, ahol megint az András fog vezetni. Kérdeztem a hivatalnokot, nem volna-e sokkal egyszerűbb, ha a számítógépben egyetlen mozdulattal visszacserélné a két nevet, ahogy volt, és nem engem csuklóztatna mások hibája miatt, de kiderült, hogy hova gondolok, ő csak úgy nem nyúlhat az én adataimhoz, ahhoz még a jóisten engedélye se volna elég.
Ebben maradtunk. Tavaly óta két nevem van, mint Ságvárinak (ő is úgy kezdte, aztán ment föl harminccal), s ezzel őrületbe kergetem az összes hivatalnokot.
– Most én mit csináljak magával? – kérdezte a bank ügyintézője a hét elején, s minthogy szemrevaló teremtés volt, némileg elméláztam a lehetséges válaszon, de aztán felülkerekedett rendíthetetlen monogámiám, s mondtam, talán intézze el, amit kértem. – De hát ez így teljesen szabálytalan! – jajdult fel benne a kötelességérzet, aztán sóhajtva legyintett, mert mégiscsak győzött nála a lustaság, és rám ütötte a pecsétet. Mostantól tehát csak erre bazírozhatok, a hivatal slamposságára, mert különben léteznem se lehetne: micsoda gyanús alak ez, még a neve sem áll jól.
De tudok cifrábbat is. Nádas kollegát eredetileg Novotnynak hívták, mert az ősei Morvaországból bevándorolt migránsok voltak, szerencsére akkor még nem őrizték a határt oly éberen, mint most. Nem volt semmi baja a nevével, de mikor a hírlapírói pályára lépett, gondolta, kikerüli a kiváló sportriportert, hát elnádasodott. Felnőttkorú gyermekei voltak akkor, ők is fölvették az új nevet természetesen. Egyszer a lánya, ki külhonban élt, megkérte, szerezzen neki egy születési bizonyítványt valami kinti álláshoz. Ám az önkormányzóságon elutasították, mondván, a gyermek apja Novotny, nem Nádas. Kiderült, hogy ezt a változást külön kérvényezni kellett volna.
Nádas kollega felhívta a leszármazottat, és azt mondta:
– Te a lányom vagy, de én nem vagyok az apád, mi az?
Majd nagy sóhaj után hozzátette: – Magyarország!
Na, vigyázzanak magukra! Majdcsak lesz valahogy.
