Jegyzőkönyv, élet, irodalom
„Miért hittem, hogy Bécsbe utazhatom? Miért hittem, hogy mást tehetek, mint amit eddig tettem? Rabként, a gondolataimat, a tehetségemet, az igazi lényemet eltitkolva éltem eddig, mert jól tudtam, hogy itt, ahol élek, egyedül rabként lehetek szabad. Jól tudtam, hogy ez a szabadság csak egy rab szabadsága, vagyis illúzió; de legalább — így hittem — becsületes illúzió, becsületesebb, mintha a szabadság illúziójában élnék rabként. Jól láttam ennek az életnek a veszélyeit, azt, hogy a rabélet végül rabbá tesz; hogy mélyen a század kulturális színvonala alá kényszerít, hogy látkörömet beszűkíti, tehetségemet felőrli. Mégis, így akartam élni, abban a hitben, hogy azért ez is élet, olyan élet, amelyet valakinek — talán éppen nekem — meg kell fogalmaznia. Miért akartam hát menekülni, vagy legalábbis némi szabadságra menni? Miért hittem, hogy változtathatok ezen az életen, amelyre már réges-régen úgy tekintek, amelyet már réges-régen úgy kezelek, mintha nem is az én életem lenne, hanem szigorú feladatként kapott vizsgálati tárgy.”
Az elbeszélés, amelyikből a fenti sorokat idéztem, az utóbbi két és fél évtized egyik legfontosabb magyar írása. Nekem legalábbis. Ontológiai röntgenfelvétel, alámerülés a kelet-európai sors örvényébe, történeti-szociológiai látlelet, s mindez káprázatos nyelvi-esztétikai formába öntve. Mindössze 31 oldalon. Ráadásul a mű egyfajta ikerkönyv egyik darabja, hiszen a Magvető által kiadott kötet tartalmazza Esterházy Péter bravúros, Élet és irodalom c. elbeszélését is, amelyik bár önálló alkotás, mégis vállaltan újraértelmezi, „átírja” a Jegyzőkönyv című művet, egyfajta dialógust folytat vele.
Négy-ötévente szoktam újraolvasni Kertész Imre elbeszélését, csak hogy megint és ismét rácsodálkozzak, hogyan lehet egyszerre metaforikus tömörséggel és a lélektani élveboncolás páratlan részletességével irodalommá lényegíteni azt, ahogyan itt Kelet-Európában élünk.
Pedig az elbeszélésbe foglalt „történet” látszólag végtelenül banális. A főhős, ezúttal maga Kertész Imre Bécsbe kíván utazni vonaton. A vámosok Hegyeshalomnál leszállítják, mert a „törvényben engedélyezett” valuta mennyiségnél többet, 4000 schillinget vitt volna ki magával. Hátha adódik egy nívós előadás az Operában, egy kellemes vacsora egy jobb vendéglőben: igazi polgári ínyencségek, egy európai értelmiségi kedvenc időtöltései. Amiért is az utazó kivinné magával a saját pénzét. Nem lopott holmit, hanem fordítói munkája ellenértékét. (Felindultságában a vámos fejéhez is vágja az elbeszélő, hogy őt macerálják potom 4000 schilling miatt, mások meg milliókat síbolnak ki. Már akkor, a kilencvenes évek elején is világos volt, kinek is szépül az új világ.)
De ami ennél sokkal fontosabb: ahogy a mindinkább a hatalom megtestesítőjének látszó hivatalnok és a „bűnös” között kibomlik a konfliktus, elindul egy drámai szégyen-történet. Az elbeszélő Kertész Imre egyre lealacsonyítóbbnak és megalázóbbnak érzi ezt a szituációt (azzal együtt, hogy maga is tudja: vétséget követett el), amelyik mind áthatóbb módon válik a kelet-európiai szabadságnélküliség szimbolikus történetévé. Ezért a totális szégyen és kiszolgáltatottság érzetének írói ábrázolása is szinte crescendóig fokozódik: „Ennek a vámembernek az eleve bűnöst föltételező, álnok kérdése mögött az én fülemben csizmák dübörögtek, mozgalmi dalok harsogtak, hajnali csöngetések sikongtak, az én szemem előtt börtönrácsok és szögesdrót kerítések meredeztek. Aki erre a kérdésre válaszolt, nem én voltam, hanem az évtizedek óta gyötört, idomított, tudatában, személyében, idegrendszerében sérült, ha éppen nem halálra sebzett polgár — de inkább fogoly, mint polgár.”
Nem túlzás ez, kérdezhetnénk? Hihetetlenül izgalmas az az irodalmi szikráz(tat)ás ahogy Esterházy ezt a szövegrészt is átemeli a saját elbeszélésébe, de a maga verziójában az indításnál kicsit visszavonja-enyhíti az idézett passzust: „hiszen én nem állítom, hogy ennek a vámembernek...”. Majd mégis belehelyezkedik az eredeti szöveg igazságába. Kertész Imre írása éppen azért nagyszerű, mert a szövegalkotás bravúrja révén képes az egyes ember megaláztatásában a kelet-európai lét reménytelenségét felmutatni.
„Hat évtized változatos, ámbár egyhangú diktatúrái, s mindezek ma még névtelen üledékdiktatúrája felmorzsolta tűrésből — oktalan tűrésből — táplálkozó immunitásomat. Keresztül-kasul döfködött, idegszálaim kötelékén függő, agyonsebzett testemen nemhogy egyetlen dárdahegy, de már egy injekciós tű szúrása számára sincs többé hely. Elvesztettem tűrőképességemet, nem vagyok többé sebezhető. Elvesztem. Látszólag a vonaton utazom, de a vonat már csak egy holttestet szállít. Halott vagyok.”
Azt hiszem, még gyakrabban kell majd újraolvasnom Kertész Imre bámulatos elbeszélését.
