Hidas Judit: Csak a tej ára

Egyik reggel elment a villany a házunkban. Nem működött a mosógép, a hűtő, meleg vizünk sem volt, sürgősen hívnunk kellett egy szerelőt. Mivel családi házban lakunk, a dolog még bonyolultabb, rengeteg lámpa van a kertben, a zárlatot bármelyik kinti vezeték is okozhatta.

A férjem hívta Sanyi bácsit, a nyugdíjas szakit, akinél precízebb embert nehezen lehetne találni. Ráadásul nem ver át, korrektek az árai is, persze szigorúan zsebre dolgozik. Azt számolgattam, hogy a napi két-három kuncsaftból legalább háromszor annyi jön neki havonta össze, mint egy tanári fizetés. Szóval nem vajas kenyérre kell a családnak spórolni, még akkor sem, ha a felesége, Aranka régóta nem dolgozik. Aranka egyébként gondos asszony, figyeli az áruházak akcióit, pontosan tudja, mit hol lehet akár öt forinttal is olcsóbban beszerezni. Aztán Sanyi bácsival péntek délutánonként kocsiba vágják magukat, és tesznek egy körutat a bevásárlóközpontokban.

Sanyi bácsi el is jött hozzánk a következő nap. Begurult a kertünkbe a tizenöt éves kombi Opeljával. Igazi szakikocsi ez, gépzsíros ülések, poros motorháztető, a csomagtartó tele szerszámokkal, huzalokkal. Sanyi bácsi szemüveges, jó húsban lévő hatvanas férfi, se nem túl kövér, se nem vézna, látszik rajta, hogy Aranka otthon jól tartja. Előfordult már, hogy disznóvágás után nekünk is hozott egy adag hurkát-kolbászt, hadd kóstolják meg a gyerekek, nálunk ilyet úgysem esznek. Szóval tényleg rendes ember az öreg.

A munka ezúttal igencsak elhúzódott, valóban nem volt könnyű megtalálni, mi a gond. Sanyi bácsi reggel kilencre jött, és délután négyig kereste a zárlatot. Végül meglett: a pincében lévő szivattyúnál volt a gond, amely a pöcénkbe vezette a szennyvizet a mosógépből.

Délben megkínáltam az öreget egy tál zöldborsófőzelékkel, kapott utána kávét is. Kérdezgettem, jól vannak-e a feleségével.

– Éldegélünk, kedvesem, ahogy tudunk – kezdte Sanyi bácsi. – A tej árát megint öt forinttal emelték. Nagyon oda kell figyelni, hogy a kisembert ne semmizzék ki. És közben ott vannak ezek a civilek, akik meg milliárdokat kapnak ilyesmikre, hogy emberi jogok.

– De hát Sanyi bácsi, ezek a szervezetek a maga emberi jogait is védik – válaszoltam neki.

– Az enyémet ugyan nem kell, köszönöm szépen, meg tudom én magamat védeni – nevette magát el.

Elhallgattam. Nem akartam vele vitázni. Láttam, a dolog teljesen reménytelen. Másra tereltem a szót, amíg ette a főzeléket, és közben azon gondolkoztam, vajon miért van az, hogy Sanyi bácsit a tej árán kívül semmi más nem érdekli, holott neki nem számít az az öt vagy tíz forint különbség. Viszonylag jól él, szép családja és háza van, és akkor is így gondolkodna, ha kétszer ennyi pénze volna. Vajon mikor fogja úgy érezni, hogy az emberi jogok nem csupán elvont fogalmak, hanem a képviseletük őt személyesen is érintik? Vajon elmondta-e neki bárki, hogy az is az ő jogai közé tartozik, hogy méltóképpen bánjanak vele a kórházban vagy hogy az ételekben, amelyeket eszik, ne legyen a vegyszerek mértéke egészségügyi határérték felett, vagy netán az, hogy ne kapjon vizsgálatot az adóhatóságtól csak azért, mert elmondta a véleményét, és másképp gondolkodott, mint a többség? Na persze ez utóbbi nem fordulhatna elő, hiszen Sanyi bácsi nem fizet adót, csak a legminimálisabbat, feketén dolgozik, hiszen a közteherviselés nem jelent számára semmit, amit persze meg is lehet érteni egy olyan országban, ahol senki sem tudja, mire milyen pénzeket fizetnek ki. Ezt még ő is tudja, de azt már nem, hogy jó esetben az is a civilek, vagyis az ő feladata is volna, hogy ez ne legyen így.

Nem, Sanyi bácsi nem hisz az ilyesmiben. Élete hatvan éve során megtanulta, jobb, ha nem ártja magát mások dolgába. Ezt verték bele iskoláskorától kezdve, amikor a tanár néni az egész osztály előtt megszégyenítette, ha nem csak felmondta a verset, hanem, ne adj isten, kérdezett valamit, sőt a szüleitől is kapott egyet, ha túl sokszor visszabeszélt, évszázadok óta tartó minta ez. Sanyi bácsi pedig, mivel alapvetően jó ember, és szeret a környezetével békében élni, meg is tanulta a leckét. Próbál magának összeszedni annyit, amennyi a saját erejéből telik, próbál észrevétlen maradni, hátha akkor egy kicsit több jut neki. A többiek pedig csak nyugodtan hőzöngjenek meg papoljanak emberi jogokról, róluk is kiderül majd úgyis, hogy csupán a saját pecsenyéjüket sütögették. Csak az a biztos, ami már most a zsebében lapul, ezért örül, ha a tej ára lemegy öt forinttal vagy csökken a rezsi havi ötszázzal, bár persze jobb lett volna, ha azért a nyugdíját is emelik egy kicsit. Hogy ki, honnan és milyen áron teszi lehetővé mindezt, az már nem az ő dolga.

Ne csodálkozzunk, hogy a Sanyi bácsik országában néhány tüntetés nem csinál nyarat.