Tamás Ervin: Csipkerózsika, ébresztő!
Lehet, hogy újra ránk köszönt az az idő, amikor a politika hirtelen kifogy az eladható, saját nevelésű játékosokból, s egyszerre igyekszik új, de mégis ismert arcokkal kiszolgálni a nagyérdeműt. A rendszerváltás hedonikus napjaiban ehhez a külső késztetés is adott volt, a fellélegző magyar társadalom ontotta magából a pályamódosító lendülettel és őszinte hittel teli jelentkezőket, akik részt akartak venni a szabadság, a demokrácia, a piacgazdaság formába öntésében. Sokan közülük ismertségük révén előnnyel indultak, de a választók akkoriban szinte fürödtek a nyilvánosságban, amelyet kinek-kinek kíváncsisága, érdeklődése mértékében kielégített a sajtó valamennyi formációja. Sőt, minden lehetséges eszközzel és a jelentkezők lelkes közreműködésével igyekezett az érdeklődést felkelteni, a tájékozódást s egyúttal a honpolgár felelős választását megkönnyíteni.
Éppen ezért a kezdeti ismertségből fakadó előny a mezőnyben gyakran szétporladt, a vitákban a fellépés, a helytállás, az érvek nagyobb súllyal estek latba. Az elfogultság nem emelt áttörhetetlen falat a meggyőzés elé, s talán a lódítások, a túlzások és ferdítések még nem váltak a kommunikáció csodaszerévé, s a hit sem dogmává. Pozsgay Imrét Sopronban legyőzhette a politikusi létbe éppen csak belecsöppent Szájer József, az Aranycsapat kapusát, Grosics Gyulát sem üdvözölhette az első szabadon választott parlament, pedig a győztes MDF színeiben indult.
A T. Ház az idők folyamán fokozatosan vesztette el sokszínűségét. A szakmájukban érvényesülő, komolyabb ismertségre szert tévő személyiségek egy része kiszorult onnan, de a legtöbben önként adták át a helyüket másoknak, mert kevéssé viselték el a frakciófegyelem kötelmeit, vagy mert hamar rájöttek, hogy tenni keveset tudnak, az üresjárat mutatványaihoz pedig nem fűlt a foguk. A profinak nevezhető politikuscsapatok mögé javarészt a kontraszelekció lökte be az embereket. Egyre kevesebb az önálló arcéllel bíró képviselő, annál több a hasbeszélő, aki álmából felriadva is fújja a leckét, nyomogatja a gombokat. Nyomasztó hangulatra, dermesztő gúnyra igen, érvek érdemi összecsapására még azoknak sincs módjuk, akik felkészültek, s balga módon azt hitték, erre szerződtek. Néhány riporter, íróember, kiöregedett sportoló jobbára inkább önkormányzati sikerekben éli ki közéleti aktivitását, amely, ha tartós, a további szolgálat egzisztenciális kényszerré válik számára. Márpedig ahhoz gyomorra is szüksége lesz, bármelyik térfélre veti is a sors.
Ahogyan a kilencvenes évek elején az igény és a kényszer egyszerre dobta közéleti pályára az ebben fantáziát látó civileket, úgy később, tisztelet a kivételnek, egyre inkább a számítás, a jól vagy dilettánsan értelmezett buzgóság, netán bizonyos üzleti érdekek vezényeltek a pártok eminens státuszaiba civileket. S bár a képességek számítottak, a szelekciót sok más egyéb is vezérelte. Mára eljutottunk oda, hogy biztos karriert, pénzt csak a hatalom közelében remélhet valaki, az ellenzék politikai alakzatai szikes viszonyok között próbálnak termőre fordulni. Megszámlálhatatlan párt, csoportosulás, civil szerveződés robbant be a magyar közéletbe, átmeneti feltűnésüket azonban javarészt az eltűnés követte.
A megmaradók nehezen találták meg önmagukat, pláne egymást. A kudarcok okozta elkeseredés azonban nemcsak a beváltnak tartott és a hatalom által maga alá gyűrt intézményi mező kritikáját hozta magával, hanem a dacos szembenállást is a klasszikus pártokkal. Mindkettő alapos okkal történt, de kiderült, hogy a mindkettőtől való merev távolságtartást, bár sok választópolgár helyesli, tömegesen mégsem díjazza. A közpolitikához való viszonyt általánosságban inkább a csömör, a kiábrándultság jellemzi, ami nyomot hagy az utánpótlást merítő lehetőségeken is.
A kormánypártok nyújtotta Kánaán foltossá tesz, az ellenzéki platformok földönfutóvá. Csakhogy a hatalom intenzív térfoglalása nem csupán beszorítja az ellenzéket, hanem a kényszerek hatására ki is tágítja. Körülötte föltűnnek a nemrég még bátortalanok, háttérbe húzódók, akik már akkor is fenyegetve érzik magukat és családjukat, ha nem futottak még bele személyes retorziókba. Bárhogy lesznek is megbélyegezve, bizony a hazájukat, így az otthonukat akarják megvédeni a további inzultusoktól. Tehát még véletlenül sem azokra az örökös jelöltekre gondolok, akik megélhetési indulók, ismétlődő vereségeik csupán arra jók, hogy megcsapolják az esélyesek szavazatait. Tudjuk jól, őket nem érheti hatalmi presszió.
Az EP-választás eredménye valamelyest mozgásba hozta a politikai apátia népes táborát, kissé felkavarta a poshadó állóvizet. A folyamatot csak erősítették a kormány újabb rohamai, a csak azért is reakciók, amelyek csúcspontjai a vádemelés előtt álló Simonka György vagy a kollegiális pergőtüzet nehezen viselő Handó Tünde kitüntetése. A társadalmi irritáció most sem nagy, de növekszik, azaz szó sincs semmiféle gátszakadásról, de a közelgő önkormányzati választás kivételesen úgy teremthet lehetőséget új arcok megjelenésére, hogy azok nem csak botoxoltak lesznek. Ugyanakkor a civilek mára megtanulhatták, hogy különösen egy helyhatósági kampányban továbbra sem hálás kopott pártszövegeket nyomni, viszont boldog vehemenciával és válogatás nélkül a fejükre tojni sem hasznos.
Ha kedveszegettebben, illúziótlanabbul is, de visszajutottunk a kezdetekhez. A vérfrissítés, a káderkeresés előszeretettel nyúl ismét olyan civilekhez, akiket ismer a közönség. Riporterekhez, akik gyakran érezhették úgy, hogy kérdésükre a válaszuk is jobb lett volna, mint amilyet alanyuk adott, sportolókhoz, akiknek teljesítményorientáltsága vitathatatlan, és talán Gyöngyösön a tévés Szerencsekerék egykori forgatóját sem hagyja pácban Fortuna. A közérdeklődést nagy nehezen felcsigázó produkcióvá vált az ellenzék előválasztása, bár az utózöngék mesterei láthatóan készültségbe helyezték magukat.
Igazából számomra nem a híres vagy kevésbé ismert jelöltek ambíciói az érdekesek. Mármint hogy kit mi vezetett ehhez a megméretéshez, kényszer szülte-e jelentkezésük, vagy akaratukon kívül csupán pártpraktikák szereplői. Később derülhet ki rátermettségük is, hiszen ahhoz valakinek győznie kell. Iszonyú kormányzati vihar közepette kellene bebizonyítaniuk, hogy helyben tényleg más a politika. Mert ha kudarcot vallanak, Csipkerózsika háborítatlanul alszik tovább. És megint csak nekünk lesz rossz az ébredés.
