Csimbum cirkusz

Orbán Viktor Simicska Lajosra gondolt, aki közhírré tette, hogy amikor együtt katonáskodtak, akkor ő, mármint O. V. jelentést írt róla. A miniszterelnök nem mondott nevet, anélkül is tudta mindenki, kiről van szó: arról a „bizonyos emberről”. Ezt a formulát használta Kádár János, amikor Nagy Imréről (nem) beszélt. Sohasem nevezte nevén. Aki kíváncsi a név nem kimondásának pszichopatológiájára, olvassa el Kornis Mihály Kádár című drámáját, abban magyarázatot talál a jelenségre. Törzsi szokás vadaknál és (hogy mondjam, no) mentális befolyásoltaknál, hogy nem ejtik ki az ellenség nevét, mert a név birtoklása hatalom, és ha kimondják, elvesztik a hatalmat a viselője felett.

Lényegtelen a név, mindegy, hogy csinn-bumm cirkusz vagy csimm-bumm cirkusz, esetleg csim-bum vagy egybeírva csimbum, az interneten az összes változat föllelhető, de nem érdekes, hiszen csak szóban emlegette a miniszterelnök, nem írta le, azt mások tették helyette. A Csimbum Cirkuszt az ötvenes évek elején, tízéves koromban minden vasárnap délelőtt hallgattam a Kossuthon. Ismert színészek játszották a bohócokat, Bilicsi Tivadar volt Bruhaha Kelemen, Keleti László Szamóca, Halmai Imre az Istállómester, Ascher Oszkár Bikkmakk, Komlós Vilmos Emilke, Rátonyi Róbert Robi. „Csimbum, gyerekek, jól mulattunk veletek”, gurgulázta-hahotázta Bilicsi minden adás végén, és tényleg jól mulattam.

De a kedvencem Pethes volt. Nem Ferenc, ahogy egy hosszú Bilicsi-szócikk írja a neten, hanem Sándor. Ő alakította Bukfencet. Az volt a szavajárása: „Bukfenc mindent tud.”

Ő azóta is sokszor eszembe jut.

Az ember, aki mindent tud. Mindenkinél jobban. A legjobban.

Például, hogy egyesek csimbum cirkusszá silányítják a politikát.

Mégpedig azzal, hogy szétkürtölik a nyilvánosságba: valaki, nem is akárki, az egykori barát, a jelenlegi miniszterelnök be volt szervezve. Ez hasonlít ahhoz, amikor valaki más – nem fogják elhinni: Orbán Viktor – 1998 augusztusában fölháborodottan kiáltotta világgá, hogy a szoclib kormány alatt törvénytelenül, titkosszolgálati eszközökkel, közpénzen megfigyeltek prominens ellenzékieket (a választási győzelem utáni kormánypolitikusokat), köztük a mostani „bizonyos embert”, az egykori barátot is. „Olyan dokumentumok jutottak a kormány birtokába, melyek egyértelműen bizonyítják, hogy ez egy jól felépített rágalomhadjárat része.” Aztán kiderült, hogy lufi az egész, merő kitaláció. Úgyszólván csimbum cirkusszá lett silányítva a politika, de nem emlékszem, hogy akkor erről a miniszterelnök említést tett volna.

Apropó, titkosszolgálati jelentések, ügynöklisták, állambiztonsági adatok, amelyek nyilvánosságra (nem) hozatalával a mindenkori pártok és kormányok a rendszerváltás óta szórakoznak. Hogy ne mondjam: csimbum cirkusszá silányítják a politikát. Adj király, katonát! Nem adok. Akkor szakítok! De nem szakítanak, legföljebb a tisztességgel és a becsülettel. Mindenkinek van sara, és mára annyira megbüdösödött, hogy az hányingerkeltő. Egyetlen posztkommunista országban sem takargatták olyan szemérmetlenül az új politikai osztályokhoz csapódott besúgók bűneit, mint nálunk, ebben az időről időre előrángatott bohóctréfában. A politikus Bruhaha Kelemenek úgy kapdosták elő zsebükből a lezárt borítékokat („Tudom ám, kinek a neve van benne!”), sűrű fenékbe rugdosások és seggre esések közepette, mint a Fővárosi Nagycirkusz porondján, még a cintányért is összeverték hozzá.

A mi Bukfencünk, aki mindent tud, ne tudta volna, mi a cirkusszá silányított politika, amikor koronát úsztatott a Dunán?

Most kell hirtelen fölfedezni a közélet buffópocsékságát, amit kifejezetten gyalázat egy nívóra hozni Bilicsiék Csimbum Cirkuszának ártatlan gyermeki kedélyével?! Annak csalafinta ugratásai aranyos pajkosságok a közmédia jelenleg folyó átalakításához képest, amely odaadó talpsimogatásra és feltétel nélküli fenéknyaldosásra dresszírozza a gerincükről önként lemondó szereplőket. Az egyik bérporondról a másik bérporondra szerződő alattvalók lelkiismereti okokra hivatkozva cserélik föl kenyéradó gazdájukat. Amikor ártatlanokat, például liberális professzorokat kellett vádolni, nem zavarta őket a lelkiismeretük, most sem ébredt föl, csak oda irányítja őket, ahol biztosabb a zsoldfizetés. A cirkuszművészetben reformműfajnak számító „újcirkusz” a politikai porondon is megváltozott. Amiben egykor talán még volt némi szellem, intellektuális irónia, jóféle kedély – hirtelenében Kuncze Gábor jut eszembe –, mára gengsztertempó, öv alatti rugdosódás és hátulról mellbe szúrás lett. Merő silányság ez régóta, ne most cirkuszoljunk miatta!

A mi politikai cirkuszunk jó ideje köztünk vándorol, hol itt, hol ott üti föl a sátrát. Vida Ildikó tolmácskérő bohóctréfája a Szabadság téren príma magánszám volt, amivel a nagy nevettetők örökébe lépett. A kiutasítási ügy pokoli csinnadrattája és kakofóniája az utóbbi évek legszánalmasabb politikai bohózata. Habonyt az elmaradhatatlan clown kellékeivel – Gucci táska, The Washington Post, Lincoln-emlékmű – és híressé vált taekwondo rúgásával az utókor a nagy, jövedelem nélküli levegőakrobaták között fogja emlegetni. A kiváló Rogán–Szijjártó excentrikus kettős mutatványa a táguló házfalakkal és a családi kacsalábon forgó kastéllyal kelet-európai világszám, bohó futkározásuk az adóbevallás körül szégyenbe hozza a Marx testvérek némafilmes kergetőzését.

A közterek cirkusza régi hagyomány. A kis ország világnagy, túlcsicsázott Parlamentje előtti, évszázadot átölelő szoborcserék a politikai aprószentek költséges tréfái, amit az állampolgárok zsebéből fizetnek. A hurrápesszimista Kossuth-csoport (1927) lecserélése egy hurráoptimistára (1952), majd a régi letargiások újrafaragása a nemzeti önsajnáló búsongás apoteózisaként (2014) a politikai osztályok primitív kicsinyességének történelmi paródiája. A bohóc-zsonglőrök utcanévtábla-cseréje hasonlóan szánalmas politikai cirkusz.

Az Emmi nemkívánatos szavaknak nyilvánította a szegénységet, az esélyegyenlőséget és a stadiont, nyilván orwelli mintára. Ez abból indul ki, hogy amit nem lehet kimondani, azt gondolni sem lehet, így akadálytalanul működésbe léphet az 1984 című regényben felállított gondolatrendőrség. Alighanem ez az akció nyerné el a cirkusszá silányított politika nemzeti fődíját, amit igazán szórakoztatónak találhatunk. Most újraindul a verseny: a miniszterelnök kinevezte a Nemzeti Cirkuszművészeti Stratégia kidolgozásáért felelős miniszteri biztossá Fekete Péter színigazgatót. A jövő perspektívái ettől kezdve beláthatatlanok.

Az igazi csimbum cirkusz, a főméltóságú úr felköltözése a Várba még hátravan. Vajon lesz-e hetedhét határra szóló parádé? Úgy értem, megkockáztatja-e a főszereplő a bevonulását kísérő üdvrivalgást? Vagy csöndben, az éj leple alatt foglalja el helyét, mint korábban uralkodásának jelképe, a Szabadság téri „emlékmű”?

A régi, nagybetűs Csimbum Cirkusz egyik adásában Bukfencet arról faggatták, ismeri-e a guruló átfordulást. Hogyne, hiszen „Bukfenc mindent tud”, véletlenül se feltételezze senki az ellenkezőjét. Akkor csinálja meg, mondták neki, ő azonban vonakodott, kérette magát, és végül bevallotta: „Bukfenc mindent tud... Csak bukfencezni nem.”

Dehogynem. Azt is. Nagyot. Lefelé.