Taj Mahal Palace

Gyanús alakok ülnek a csónakban, amely Mumbai egy csendesebb részén ér partot. Egykorúak. Húszas éveik elején. Mindegyiküknél táska, szatyor. Benne fegyver, pokolgép, gránát. Idegenek. Csupa halálra szánt vértanújelölt. Allah Akbár!

A gyanútlanok a kiszemelt hotelben várják sorsukat. Köztük vendég, szakács, pincér, portás. Sokfélék. Akik ide szállnak, meg tudják fizetni a heveny luxust, amelyen a terrorkommandó jöttment bámészai csak istenkednek.

Megtörtént eset szabja a dramaturgiát. Merénylők jőnek, mészárolnak. A (még) élő céltáblák menekülnek. Szobáról szobára, szekrényből szekrénybe. Aki otthagyta a fogát, akörül növekszik a vértócsa (mindenre ügyelve van!), ropognak a fegyverek, pánikolnak a kedves vendégek. Megint lőnek, kopogtatnak, csak úgy reng belé az ablak. Kisbaba felsír, persze a legrosszabbkor. Menekülni kéne.

A különleges erők sehol. A rendőrség kockafejű, lusta és bizonytalan. A kövér rendőr rossz zsaru. Mi sem bízunk bennük, a nézőtéren. (Pedig nekünk könnyebb lenne...)

Amúgy egysíkúan pereg a film. Monoton, rövid sorozatok, néha egy-egy dörrenés, kajabálás, közben a nagyfőnök Pakisztánból diktál mobilon: kit kell kinyírni. (Mindenkit.) Felgyújtani a hotelt, a túszokat az ablakban nyilvánosan lelőni. Ugyanis nemcsak ők adják a tétet, hanem a világ televízióinak nézői is fogják be!

Az efféle történetnek, sajnos, megújuló aktualitása van. 2008-ban a mumbai támadás, most a Srí Lanka-i mészárlás, előtte az új-zélandi vérfürdő, muzulmán áldozatokkal. Rettentő körút ez, amelynek vége nincs.

Nem nyugtat meg a film derűs farka, ahol az összes túlélő vendéglátós tablóba rendeződik, ajánlja magát és a szállodát. De ehhez a csalihoz mi már túl sokat láttunk...

(A Hotel Mumbai című film az ausztrál Anthony Maras első rendezése.) / Bölcs István