Szabad, bűntelen

Szombaton először, pontosan déli 12 órakor a Tesco áruházakban megszólaltak a hangosbemondók, és udvariasan megkérték az eladótérben tartózkodó idősebb populációt, jelesül annak 65 év feletti tagjait, hogy hagyják el a boltokat, az idejük, a 9 és 12 óra közötti bevásárlás joga lejárt, jönnek a fiatalabbak.

Ez így rendben is lenne, a rendelkezés azért korlátozza az idősebbek mozgását a délelőtti órákra, hogy védje őket a fiatalabb, esetleg tünetmentes, de fertőző embertársaiktól, bár persze egy nagymama is lehet aktív vírushordozó, ám ő ez esetben csak a kortársaira lehet veszélyes, és azért az is valami.

A hangosbemondó kimért hangja mögött tehát féltés, aggodalom, szeretet húzódik meg az elkerülhetetlen fegyelmezés életmentő szigorával dekorálva, hiszen, ahogy az Index írja, akadtak olyan renitensek, akik pont és direkt dél után akartak bevásárolni, és nem bánták a közelharcot sem a biztonsági őrökkel. Ilyen eset azonban kevés volt, a többség néhány korrekciós kívánsággal tudomásul vette, hogy a társadalom életkori alapon történő kettémetszése az ő érdekét szolgálja. És ez így is van, hiába érzem úgy, hogy miközben ezeket a szavakat leírom, valami iróniával vegyes rossz érzés hagy nyomot a mondaton.

Nem is tudtam ezzel mit kezdeni, egészen addig, amíg a Klubrádió egyik betelefonálós műsorában fel nem hívott egy hölgy, és személyében meg nem jelent egy olyan indulat, ami voltaképpen formát sem kapott a beszélgetésben, csak kavargott a szavaiban a düh, az elkeseredés és később – a beszélgetés csillapodottabb szakaszában – a tűnődő szomorúság. Beszélgetést írtam volna? Igazság szerint az, hogy én mit mondok, a hölgyet legkevésbé sem érdekelte, de ez egy idő után mindegy is volt, vagy az ő telefonjával volt baj, vagy a stúdióvonallal, engem egyáltalán nem hallott, így fizikailag is megszűntem létezni a számára. Úgy mondta a magáét, mint aki tudja, a reakcióimmal amúgy sem tud mit kezdeni, gépies közbeszólásaim ugyan lehetnek észszerűek, csak hogy ő nem észszerű akar lenni, nem okos és belátó akar lenni, hanem szabad és bűntelen.

Az öregek, mondta a hölgy, nem játékok, amiket nem szabad idő előtt eltörni, az öregek nem egy összeterelhető agyavesztett falka, és nem bűnözők, akik miatt a fiataloknak karanténben kell élniük, hogy ne ártsanak a véneknek, akiknek hamarosan úgyis annyi lenne. Az öregek, folytatta, azok az emberek, akiknek már nincsen jövőjük, de ez nem jelenti azt, hogy jelenük sem lehet, és akaratuk, amíg a jelenük tart.

Idefigyeljen, mondta a hölgy, egy ismerősöm elmúlt nyolcvanéves, és rohadtul nem hajlandó nap mint nap a gyerekei által már rég elhagyott otthon falait bámulni, mert rohadtul nem érdekli, hogy a karanténnal hány hónapot vagy évet nyerhetne még. Nem akar nyerni semmit, csak kimegy az utcára, kóborol, elkerüli az embert, sőt még a kutyát is, aki még nála is szabadabb, mert parancsra ül, megy, eszik, az igaz, de futni futhat. A nyolcvanéves ismerős csak annyit akar, hogy érezze…

A méltóságát?, kérdeztem, de a hölgy, aki, mert nem hallott engem, erre értelemszerűen nem is felelt semmit. Megtehette volna pedig, hogy összerendezi a düheit és a vágyait, keres egy használható fogalmat, amibe minden eddigi mondatát belepréseli, de nem tette, nem okoskodott, egyszerűen kinyomta a telefonját. Ami üzenete volt, azt elmondta, átadta, kezdjenek vele mások, amit akarnak.

Az jutott eszembe, milyen jó, hogy megmenekültem attól, hogy közöljem vele: ezzel senki sem kezd semmit. Marad az atyáskodó agresszió, ahogy valaki ezt megfogalmazta, marad a karantén otthon és a város terein, ami azt jelenti, hogy marad a szeretet, a féltés, és maradnak a szabadság járványügyi korlátozásai. A pillanatnyilag érvényes Alaptörvény 2. cikke szerint ebben az országban minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz. A hölgynek meg kellett volna mondanom, hogy ezt így, együtt, ma és itt senki sem garantálja.

És marad a bűnbak szerepe is: az általában vett kínai, az iráni után itt vannak az általában vett öregek, akiket ugyan nem vádol senki a járvány gerjesztésével, azzal azonban igen, hogy okai a fiatalabbak korlátozott életvitelének. Vagyis nélkülük jobb lenne.

Ebben a pillanatban valahol egy nyolcvanéves öregasszony sétál egy utcában. Mit teszünk vele? / Szénási Sándor