Rogyadozva

Intellektuális erőnk immár lankad – mondhatná beismerőleg a magyarul igen poétikusan hangzó nevet viselő Almodóvar. Oda az abszurd és oda a barokk is. Fájdalom: oda a dicsőség. A rendező összetett történeteivel valaha a halhatatlanok szféráit ostromolta (Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén, Mindent anyámról, Beszélj hozzá stb.). Kalapemelve kértünk jegyet mozijaiba. Manapság egy mélyrepülési szakasz után tápászkodva keresi magát.

Sajnos újraindított történetein elúrhodott a kiszámítottság. Nem lep meg, nem is ráz fel: tudjuk, sejtjük, merjük, mi következik, és emiatt kicsit unjuk. (Magunkat meg őt is.) Nem igazán hoz szemléleti váltást, amikor belelenget a filmbe egy népszínműs jelenetet, ahogyan a hatvanas évek Spanyolországában főszereplőnk ifjú mamája a patakban mossa, szappanozza, sulykolja a szennyest (mint Iluska hajdan). Én magam ugyan nem voltam ekkor kasztíliai, andalúz vagy baszk, de a szegény szocialista barakkban mi már Hajdú mosógépet használtunk, igaz, csak forgótárcsást.

Az a baj itt, kérem, hogy elfogyott a mondanivaló. Hacsak azt nem tekintjük teljes értékű művészi vallomásnak, hogy nem jut eszembe semmi. (A macska rúgja meg!) Semmi új. A régiekből is csak néhány, lábhoz szoktatott: egyedül vagyok, akik segítenének, azok is inkább zavarnak. Nem tudom, mit tehetnék magamért. Miben segíthetnék. Jöjjön hát a vészkijárat, a drog. Jöhet a régi cimborám is, lássam a régi szeretőmet, hátha…

A meghasonlott, meddő filmrendezőről Fellini forgatott példaértékűt a Nyolc és félben. Eszembe is jut Karinthy Frigyes egyik látlelete az Így írtok tiből: „Azon az éjjel / Lángolt Homonna és Verseg, / Azon az éjjel / Olvastam és írtam egy Kosztolányi-verset.”

Majdnem csináltam egy Fellini-filmet.

(A Fájdalom és dicsőséget Pedro Almodóvar rendezte. Játssza Antonio Banderas és Penélope Cruz.) / Bölcs István