Őszintén egy életen át

Az ősszel szakmai otthonában, a Vígszínházban bemutatott Az öreg hölgy látogatása című előadás sajtótájékoztatóján még vidám, könnyed, színesen nyári ruhában ült. Készült a hatalmas feladatra, amit ugyanezen a színpadon, már a gyilkos kórral küzdve, a legendává lett Ruttkai Éva játszott utolsó szerepeként. Börcsöknek már nem adatott meg, hogy eljátssza. Az őt régen kínzó vesebetegségével ismét kórházba került. De rengetegen reméltük, hogy bámulatos akaraterejével, szívós élni akarásával, az őt mindenen átsegítő önironikus, kesernyés, mégis vidám humorával megint talpra, színpadra áll, és onnan sugározza nekünk ismét az energiát, amiből neki oly sok volt. Akár dialízistől korlátozva, két veseátültetés után is megtanult örülni a létezésnek, a bezárkózós, depressziós időszakokat követően nagyon is kifelé fordulni, másokra figyelni, támogatni a rászorulókat, adni és adni magából. És mint Don Quijote, olyan elszántan harcolni az igazságért.

Szépen fejlett igazságérzete hozza rá a bajt már a középiskola első évében is. Az amúgy toleranciájáról, érzékenyen empatikus pedagógiájáról híres szentesi Horváth Mihály Gimnáziumba jár, melynek drámatagozatáról meglehetősen sok tehetség került a pályára. Neki nincs vele szerencséje. Jó barátságban van egy fiúval, aki valamennyi nagyobb eseményen lángot fúj. Az egyik alkalommal elvéti a mutatványt és megég. Kórházba viszik, de arra hivatkozva, hogy már késő van, Enikőt nem engedik vele menni. Ezen az érzéketlenségen annyira felháborodik, hogy szembe köpi a kollégium igazgatóját. Ha úgy tetszik, ez drámai vétség, másrészt az igazságérzet dühvel teli, elkeseredett, agresszióba is átcsapó felhorgadása. Ha hasonlót kell játszani, később jól jön majd ez a fájdalmas tapasztalat a színpadon. A pedagógia nagy dicsőségére fél óra múlva azon nyomban kicsapják. Szednie kell a cókmókját, ekkor, úgy látszik, már nem annyira fontos, hogy késő van. Ez meghatározó élményévé válik. Másik iskolába, másik városba kell mennie, keserves a következő két-három év. De soha nem bánja meg, amit tett, karakán megnyilvánulásnak tartja.

Karakán, szókimondó felnőtt is lesz belőle. „Ma már persze tudom, hogyan uralkodjak az indulataimon. Gyakran túlságosan is uralkodom, s épp emiatt belemegyek olyan helyzetekbe, amelyekbe nem szabadna. Aztán pufogok otthon, török, zúzok, de már nem azon a helyen, ahol kellene” – mondta nekem egy csaknem huszonöt éve a Magyar Hírlapban megjelent interjúban.

A főiskola után abszolút úgy cselekszik, ahogyan az érzései diktálják. Amúgy szeretett osztályfőnöke, Marton László hívja a Vígbe, sokak álmainak színházába. De ő a szemébe mondja, hogy inkább a számára izgalmasabb kaposvári teátrumhoz szegődik, másik hat osztálytársával együtt. A kaposvári színház ekkor túl van a nagy fénykorán. Több neves művész már elszerződött onnan. Ez a fiatalok számára jó is, hiszen eléggé szabad a terep, hamar főszerepeket játszhatnak. Másrészt már nem feltétlenül azokkal játszanak, azok rendezik őket, akikre vágytak, és tán ők sem tudják kellőképpen kihasználni az adódó lehetőségeket. Elszökdösnek onnan. Marton nagyvonalúan megbocsátó, Enikő jöhet a Vígbe, aminek aztán tagja, meghatározó színésze marad haláláig.

Ez persze az esetében soha nem jelent megállapodottságot, soha nem érzi úgy, hogy benne van a tutiban. Ő párbeszédet folytat, perlekedik imádott, olykor utált színházával. Már nem harsogóan fiatal, amikor megkapja a színésznők egyik álomszerepét: a Vígben Makrancos Kata lehet. Többek között ezt mondta róla szintén nekem egy Pesti Műsorba készült beszélgetésben: „a mi előadásunkban a hálás szerep Petruchio. És igazából nekem alig van dolgom a produkcióban. Sok mindenben ki lett herélve ez az előadás. Petruchio ámokfutása az egész… Gothár Péternek az volt a koncepciója, hogy Kata és Petruchio cinkosok, és csak a világból akarnak hülyét csinálni. De ez a darab nem arról szól, hogy ezek ketten összekacsintanak már a legelején. Ezt nem is lehet játszani, mert nem erre van írva a szöveg, úgyhogy én nem szeretem”. Ilyet ritkán hallunk színésztől. Nincs agyondicsért produkció, nincs öntömjénezés, nem állítja szinte kötelességszerűen, hogy az, amiben címszerepet alakít, jó, amikor azt gondolja, hogy rossz. Nem védi rutinból, méltatlanul a mundér becsületét. És mindehhez világos az okfejtése.

Szerencsére a legtöbb alakítása önmagáért beszélt. Nehéz lenne felsorolni, mi mindenben volt emlékezetes Börcsi, ahogy sokan nevezték őt szeretettel becézve. Felejthetetlen számomra például a Macskajáték félszeg Egérkéjeként, „bocs, hogy élek” típusú, visszahúzódó, óriási szívű nőalakjaként, aki a szomszédnőjével, Orbán Bélánéval való közös nyávogásban, négykézláb mászkálva a földön, macskát játszva, totálisan feloldódik. De adta Örkény másik remekében, a Tótékban Tótnét is, aki a fronton lévő fiúk főnökének, az Őrnagynak való megfelelési kényszerében agyondresszúrázza a férjét, és valóságos fiókdiktátorrá válik. Eltúlzott aggódásával, monumentálissá növő anyai féltésével, a hozzájuk nyaralni jött Őrnagy előtti feltétlen hajbókolásával, egyszerre tragikus és komikus, ami fölöttébb jól állt neki. Tán a tragikomédia, a groteszk volt az igazi közege, szerette megmutatni a dolgok fonákját, boldog pillanatban is az ürömöt, bánatban is a megcsillanó öröm lehetőségét, az életkedvet. Szerette hidegből melegbe rántani a nézőt, és fordítva. Így volt ez annak a monodrámának, a Nemsenkilénynek az eljátszásakor is, amelyet önmagának írt, és a Trafó közönsége előtt mutatott be. Egy autista sorsát tárta elénk, megmutatta egyediségét, öntörvényűségét, örökre megmaradó gyermeki lelkét, kiszolgáltatottságát, szerethetőségét, elveszettségét. Félve mondom, hogy csillogtathatta sokirányú színészi képességeit, lehetett bravúros, mert ez nála soha nem volt öncélú. Valamennyi megnyilvánulásával közölni akart valamit. És ehhez eszes lényeglátása visszafoghatatlanul erős emóciókkal párosult.

Néhány éve még játszotta Máriát Nádas Péter megrendítő drámatrilógiájának első részében, a Találkozásban a Pesti Színházban. Egy asszonyt, aki átélte „a világ legszebb szerelmes történetét”, az ötvenes évek rémségeit, és kiadós hallgatás után halott szerelme felnőtt fiának egy mélyről felfakadó vallomásban mindent elmond. Szintén Ruttkai játszotta ezt az addigi feladataitól merőben eltérő, nehéz sorsú nőt. A darab, miután vége a vallomásnak, a fiú rituális mosdatásával, átvitt és szó szoros értelemben vett meztelenre vetkőztetésével, megtisztulással végződik. Nehezen vette ezt akkor a Pesti Színház máshoz szokott publikuma. Többen a széküket hangosan felcsapva, előadás közben tüntetően távoztak. Küzdött a színészkirálynő és partnereként Hegedűs D. Géza, gyönyörűséges megnyilvánulásokat is előcsiholtak magukból, de nem ment minden. Ruttkai például nem tudta hitelesen elmondani azt a mondatot, hogy „egy nagy faszú angyal volt az apád”. Miután kiküszködte magából, riadtan a szája elé kapta a kezét, még kissé ki is fordult a közönség felé elnézést kérő mosoly kíséretében, hogy bocsánatot kérjen az ő kedves nézőitől, akik ezt a trágárságot nem várták tőle. Börcsökhöz illett ez a kulcsmondat, ami után véletlenül sem lehet bocsánatot kérni, mert a teljes kitárulkozást fejezi ki. Azt a nehezen megszülető őszinteséget, amely Enikőnek oly magától értetődően a sajátja volt színpadon, filmen, tévéjátékban és civilben egyaránt.

Bartók mondta magáról, hogy teli puttonnyal kell elmennie. Börcsök is teli puttonnyal kényszerült elmenni, már soha nem tudhatjuk meg, csak sejthetjük, milyen kiváló lett volna idős színészként. Nagy művész, remek ember volt. Sokunknak fáj, hogy erről átkozott múlt időben kell már beszélni. đĐ