Napzárta

Racionális század szülötteként amondó vagyok, hogy igencsak komolyan kellett volna venni a baljós előjeleket, a „mene, tekeleket”, amelyek megelőzték a forradalmakat. A stációk fenyegetően kirajzolódtak.

Ha a koronázási ünnepségen majd másfél ezer ember pusztul el, nehéz a főszereplőnek bálba menni. „Életünket a cárért”, dalolták a Hodinka-mezőn az ünnepségre sereglők Glinka muzsikájával, de agyontaposva lenni – az azért teljesen más.

1905-ben a japánok Csuzimánál elsüllyesztették az orosz flottát, a részeges medve és a sárga makákók birkózásából nem az erősebb, hanem a mozgékonyabb került ki győztesen.

A cárevics vérzékenysége, a szibériai paraszt méltatlan befolyása is megannyi jel lehetett volna érzékenyebb közegben.

A döntésképtelen, szavát változtató zavart cár elé templomi zászlókkal vonuló, zsoltározó tömeg ama véres vasárnapon sortűzbe botlik. Az „isten kegyelméből” uralkodókat irracionális túlsúly nyomja. Jekatyerinburgban egy szovjet alsónacsalnyik majd drasztikus családirtással mattolja a gondviselést. II. Miklósból lesz valóban az utolsó cár. És még azt sem mondhatjuk: történelmi tévedés történt az Ipatyev-ház pincéjében, hisz nincs alternatív história, ellenbizonyítás.

Az epizodisták sorsa is tanulságos. Wittéből grófot csinál az uralkodó, majd ejti. Sztolipint a kijevi operaházban a cár szeme láttára lövik le. A mefisztói Raszputyint megmérgezik, meglövik, vízbe dobják. Kerenszkij elmenekül a Téli Palotából, és csak 1970-ben hal meg New Yorkban – túlélve Lenint és Sztálint, a második világháborút, Jaltát, a vasfüggönyt, a berlini falat, a huszadik kongresszust, a kubai válságot, látja Hruscsov bukását, Koszigin, Podgornij, Brezsnyev fölléptét, a párizsi diáklázadást, a prágai bevonulást.

Sok! Nem habos torta a tanú élete sem.

(Dalos György: Az utolsó cár. A Romanov-ház bukása. Noran Libro Kiadó.) / Erdélyi S. Gábor