Nagy színész és elegáns sármőr

Tehetséges és feltűnően szép is. Nem túl sok ez a jóból? Később elkényeztetett aranyifjúnak titulálta magát, és tényleg tenyerén hordozta a sors. Édesapja kisebbségi magyar újságnál dolgozott Prágában. Attila nevű bátyjával együtt az akkor még Szilárd névre hallgató fiú élvezi a pezsgő város lüktetését, önkéntelenül is szívja magába a kultúráját, bámulja a csodás épületeket. Mivel német iskolába jár, megtanul németül. Cseh nyelven is boldogul. Az édesanyja orosz, amit anyanyelvi szinten sajátít el. Otthon magyarul beszélnek, amiről egy ideig azt hiszi, hogy az az ő titkos családi nyelvük. Mindez onnan jutott eszembe, hogy az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet honlapján virtuális kiállítás látható róla. Az eredeti tárlatnak Lakatosné Ircsik Teréz és Szebényi Ágnes volt a kurátora, a virtuális kiállítást Hadi Barbarának köszönhetjük.

Színészi tanulmányait már Budapesten kezdi, de ezt hamar megszakítja a háború, amiben édesapját gránátszilánk öli meg. A háború után újra nekidurálja magát a felsőfokú színi tanulmányoknak, amelyek ismét félbeszakadnak, mert Rátkai Márton, a tanára, beajánlja a Művész Színházba. Mindössze húszéves, amikor Várkonyi Zoltán direktor szerződteti, az Orfeusz főszerepével kínálja meg Jean Anouilh Euridiké című darabjában, amelyben a címszerepet a nála 12 évvel idősebb, már tapasztalt Tolnay Klári adja. Majd együtt játsszák Rómeót és Júliát is. A valóságban szintén egymásba szeretnek, Tolnay lesz az első felesége. Az Euridiké előadásáról készült fotón (Kálmán Béla munkája) középen áll Darvas hátrafésült, lenyalt hajjal, testre simuló öltönyben, amely kiemeli irigylésre méltó, pimasz karcsúságát. Tolnaynak mélyen a szemébe néz, és fogja a kezét. Mellettük Pécsi Sándor darabbeli színigazgatóként joviális mosollyal figyeli őket. Egyetlen pillanatfelvétel ez a kezdő korszakából, és mégis látszik rajta, hogy színpadra termett. Lerí róla a jó svádája, a remek kiállása. Kapásból megakadhat rajta a nők szeme. Meglehetős szuggesztivitással tud nézni, és ez ráadásul nemcsak érzéki, hanem okos tekintet is. Sok tetszetős külsejű nő és férfi vérzett, halványult el a deszkákon, mert amúgy üresnek, karizma nélkülinek bizonyult, de bármilyen különös, Darvason már itt látszik, hogy van atmoszférateremtő ereje. Színészi technikája nyilván nincs. Még 1953-ban is a Rómeó kapcsán azt írják, hogy ég és föld az ő színészi tudása és Tolnayé, de azt is, hogy – mai kifejezéssel élve – nagyon működik köztük a kémia.

Az államosításkor mindkettejüket, ahogy Pécsit is, a Madách Színházhoz irányítják. Képet láthatunk az Éjjeli menedékhelyből, amelyben a báró. Borostásan, lerongyolódottan is elegáns. Hiszen az elegancia nála belülről is sugárzott, miközben bámulatosan tudott finom kelméjű jelmezeket hordani. Ez megfigyelhető Makk Károly 1954-ben készült, Liliomfi című filmjében is, amely egy csapásra ismertté tette. Svihák vándorszínészként simán felkap magára olyan elegáns jelmezeket, amelyek úgy állnak rajta, mintha ráöntötték volna. Bámulatosan lezser és könnyed, magától értetődően nagy kópé, és persze fülig szerelmes. Ettől kezdve zsinórban forgat. A Gázolásban a szépséges Ferrari Violettát öleli magához. A Dollárpapában groteszkbe hajlóan komédiázik, már 1956-ban. Hatalmasak a sikerei a vásznon, bár igazán soha nem szeretett forgatni, fő tevékenységének mindig a színházi munkáját tartotta. Visszanézni is utálta magát, lejárt szavatosságú konzerveknek tartotta a filmjeit. A színházat olyannak gondolta, mint a szeretkezés, a film viszont szerinte olyan, mint a kukkolás. A régi filmjeiről 1998-ban egyenesen ezt nyilatkozta nekem: ... „azt sem szeretem, hogy vetítik ezeket egyáltalán. Nem volna kifogásom az ellen, hogy tudományos intézetek archiválják ezeket a filmeket, de azzal, hogy a nagyközönség számára is láthatók, a legkevésbé sem értek egyet”.

A minap tévés szörfözés közben simán ott ragadtam a Liliomfi előtt. Parádés benne. Makk Szerelem című filmje pedig már-már klasszikussá nemesedett. Ebben Darvas politikai okokból bebörtönzött, majd kiszabaduló férfit játszik, amit személyes élettörténete is hitelesít. 1956-ban kiszabadítja politikai elítélt bátyját a börtönből, aki disszidál. Ezután változatlanul játszik a Madáchban, még 1957-ben is forgat (Bakaruhában, Gerolsteini kaland), majd 22 hónapra lecsukják. Dokumentum olvasható arról, milyen karakánul beszél előtte a bíróval, mennyire kitart amellett, hogy nem követett el bűnt, a helyében mindenki ezt tette volna. Amikor a börtönéveire emlékezik, elmondja, hogy bár közel sem volt mindenki kellemes lakótárs, de bent tapasztalhatta meg igazán a szolidaritás élményét, és igencsak gyarapodott az emberismerete. Azért a szabadulása utáni 4 év segédmunkát már sokallotta. Nem léphetett ugyanis színpadra. Megrázó olvasni azt a levelet, amelyet a kor teljhatalmú kultúrkorifeusának, Aczél Györgynek írt. Tiszta okfejtéssel érvel, mégis feltehetően kikerülhetetlenül, meg is hunyászkodik, és kérleli, hogy fogadja, hallgassa meg őt, szüntesse meg a szilenciumát. Miskolcon kezdheti újra a pályát, a József Attila Színházban folytathatja, ahová több ’56-os „renitenst” is száműztek, például Gobbi Hildát, Sinkovits Imrét, ezért sikerül jó, népszerű színházat csinálni. Várkonyi Zoltán, amikor már teheti, Darvas után nyúl, és kijárja, hogy szerződtethesse a Vígszínházba. Miskolcon, amikor a Ványa bácsiban Asztrov doktort adta, arról álmodozott, hogy milyen jó lenne ezt egyszer a Vígben Ruttkai Évával és Latinovits Zoltánnal is eljátszani. Megadatott neki, legendás előadás lett belőle.

Várkonyival se veled, se nélküled kapcsolatuk volt. Rendszeresen veszekedtek, de nagyon is respektálták, szerették egymást. A Vígben töltött időszakát tartotta a színészi fénykorának, és úgy érezte, hogy már Várkonyi halálának napján megváltozott ott minden. Szabadúszóvá vált, csak a Tháliából Művész Színházzá átkeresztelt kurta életű kísérlet idejére vállalt társulati tagságot. A Vígben, a Pesti Színházban igen foglalkoztatott volt. Az utóbbiban több mint ötszázszor, 11 évig alakította Popriscsint, az Egy őrölt naplójának monodráma-feldolgozásában. Gogol halhatatlanná lett írása elsőrangú lehetőség volt számára. Megmutathatott egy felbomló idegrendszerű embert, akit tébolyulttá tesznek a körülmények. Ezernyi színészi húron játszhatott, egyszerre lehetett tragikus és komikus. Ez vált az emblematikus szerepévé, szinte összeforrott vele, amiről képsorozat is látható. Meglepődtem, amikor egy másik interjúban elmesélte nekem, hogy eredetileg ezt a szerepet nem is neki, hanem egyértelműen Latinovitsnak szánták. De ő haraggal távozott a színházból. Amikor Aczél György megneszelte, hogy nem vadonatúj szovjet darabbal – amely akkor éppen nem állt rendelkezésre – akarják megnyitni a Pesti Színházat, újra előhúzták a kalapból a jó öreg Gogolt.

Szabadúszó korszakában belefeledkezett helyes bulvárdarabokba a Játékszínben. Itt derült ki a Jakobowsky és ezredes című könnyed háborús bohózatban, hogy remek párost alkotnak Garas Dezsővel. Ezt aztán nemcsak a Furcsa párban kamatoztathatták, hanem Darvas egyenesen azzal a feltétellel szerződött a Művész Színházhoz, hogy magával mint Vladimirral és Garassal mint Estragonnal megrendezheti Beckett Godot-ra várva című remekét. Két szomorú bohócként nevettették és késztették gondolkodásra a publikumot Gyémánt László festőművész temérdek kacatot egybehordó, installációvá formálódó, izgalmas jelmezében.

Darvas élete utolsó időszakában betegség által is kínozva, jobbára visszavonult lakályos, választékos ízléssel berendezett budai otthonába, ötvenévesen megtalált, már nem is remélt családi boldogságába. Nagy művész volt. Úgy gondolta, hogy a színész addig él, amíg meg nem hal az utolsó néző, akinek a színpadon élményt szerzett. Azért még sokan vagyunk. És bármennyire is ellenezte, velünk vannak a filmjei is. / Bóta Gábor

(„A” Darvas. Egy színész sorsa stációkban, Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, virtuális kiállítás)