Mord idők

Az ötvenes évek nem bélelt bársonyosságukról híresek. Bennük szenvedett egy házaspár is: Szobotka Tibor és Szabó Magda. De aztán mégis kezdhettek abban reménykedni, hogy hagyják őket felállni, írni, publikálni. A triumvirátushoz tartozott még egy akadémiai babérokra törő irodalomtörténész, majd professzor, Bóka László, akit mindkettőjükhöz fűzött érzelmi kapcsolat, kihez barátság, kihez szerelem. Méltányolt vagy méltatlannak bélyegzett nexus.

Az elhallgattatott írók szenvedtek a perspektívátlanságtól. Szobotka leltározó naplójában gyakran bukkan fel az „idegcsillapító”. Pedig nyiladoznak a kapuk. Kiadók kopogtatnak, filmesek jönnek, a debreceni leányasszonyt felfedezik, színdarabját játsszák. Hamarosan már a dísztribünre invitálják, épül a lakásuk Pasaréten, meghívják Hruscsovné fogadására. A férj az egyetemen tanít, a feleség Norvégiába utazhat hivatalosan. Egyenesben hát?

Nem egészen. Mert a férj érzékeny. Önértékelése ingatag. Az irodalmi vetélkedés és a személyes szolidaritás kettőssége szorítja. („Őt felkérték könyvnapi szereplésre, engem a kutya se.”) Bóka teher lett. A rá utaló monogramot (B) felváltja egy állandó jelző, a durván igaztalan „hülye”.

Az olvadás sem tudja eltüntetni, megbékíteni a ridegségben tapasztaltakat. („Rendkívül boldogtalan vagyok.”) Nincs megbocsátás halálig, s azon túl sem. A férj naplóját az özvegy elolvassa, és kétségbeesett sorokkal egészíti ki. Ezekben a kitörésekben ő sem válogatós. „Az isten pusztítsa el azt a rohadt Illést” (Endrét), „legyen átkozott az a nyomorult Réz” (Pál), „pusztuljon Béládi, a gyalázatos”.

A fájdalom tenné? A gyász? Amikor túl vagyunk a szavakon, és már csak gesztusainkban élünk? A simogatásban, az ütésben? Amikor tenyér helyett ököl kell?

Nehéz megindultság nélkül olvasni.

(Szobotka Tibor: Bánom is én… Naplók 1953–1961. Jaffa Kiadó.) / Erdélyi S. Gábor