Mind bennünk van, akik voltunk

Nyolcvan és kilencven közt már kínálódik a mérleg, mit csináltunk jól, mit nem, s mikor miféle csillagok fenyegettek.

„Vagyok, aki vagyok, egy a többiek között. Enyém az, ami megtörtént velem.” „Mutatványdarab is vagyok, úgynevezett holokauszttúlélő” – hiszen „a történelem annyit jelent, hogy megölhetnek”. Ahogyan a többi berettyóújfaluit. Akik semmivé lettek a végső megoldásban. Porrá, hamuvá.

A „nemzetközi disszidens” az írásaiban találja meg a tágasságot, a szabadságot. „Tedd ki magad az útnak és a bizonytalanságnak, néha tedd le a hátadról a házadat. Az élet megoldja magát.” Szabad olykor elüldögélni egy kerti padon.

Írónak lenni? „Az értelmiségi olyan ember, akit az igazság jobban érdekel, mint a hatalom. Az állam legyen minél civilebb, korrektebb és tapintatosabb. Ne leskelődjön, ne hallgatózzon, ne fenyegetőzzön, ne gorombáskodjon. És persze ne lopjon.”

Vezérelv vezérel? „Minél kezdetlegesebb vagy, annál jobban szereted magadat mások ellenében meghatározni. A küldetéses vezérben kiépül a mások megerőszakolásának kedélyes önelégültsége.” Pedig a harcot át kellene alakítani párbeszéddé, hogy összeférhessünk. Nem vagyunk olyan sokan, hogy a dialógust dísznek, mellékesnek tekinthetnénk.

„Az európai kultúrának globálisabb a kisugárzása, mint az európai politikának. A kultúrának nincs határa.” Ott van az egyetemeken, a színházakban, a zenetermekben. Viszont „a politikus jellemhibái akár nemzeti csapásokká súlyosbodhatnak”. „A ravatalozóból nézve, persze, különbségeink elhanyagolhatóak.” No de addig?

Maradjunk hát annyiban: „Szép volt itt tanyázni az anyagban, bölcsesség és bolondság között.”

(Konrád György: Öreg erdő. Ásatás 2. Magvető Kiadó.) / Erdélyi S. Gábor