Mese a katonáról

Már nincs háború, de még béke sincs. Magyarország anno zéró: 1945. Ágyúszótól hangos rendszerváltás. Milliók kóborolnak az európai utakon. Jönnek menekülésből, fogságból, fogoly-, munka- és koncentrációs táborból, jönnek a deportáltak, a kitelepítettek, a kibombázottak, a bujkálók és azok is, akik ezután akarnak bujkálni. Az újságokban az elveszetteket keresik ki tud róla címmel. (Szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.) A lapban vagy a fák törzsén kopott fotó az utolsó békeévből.

És akkor támad valaki, aki ismerte az ismeretlen katonát. El tudja róla mondani, hogy csupa szív ember volt, nagyon szerette a családját, bátor volt, egy hős. Hogy ebben a haszonleső, mórikáló szóáradatban hol az igazság – azt már nem firtatta a gyászát át- vagy túlélő hozzátartozó. A messziről jött tanúnak ki is nézett valami, ez-az, jutalom. Túlélőként jól járt.

Aztán a jól értesültet a helyzet elsodorja egy vadászházba, egy rengetegbe. Itt aztán van vadászpuska, vadászkés, szöges csapda. Csak vadász nincs. Ő ott van, ahol a férfiak lenni szoktak élve vagy halva: a fronton. A többi bajtárssal együtt. De az otthon szép, olvadékony a feleség, apai szóra szomjas a gyerek. A többit tudják.

Ám egyszer csak megjön a férj, a vadász a seholból. És nem lő, nem öl, legalábbis előszörre nem. Vad idők járnak pedig: a közeli településen akasztanak a népség-katonaság előtt. Az erőszak már látható. A szíj suhog.

Az orosz megszállók, a magyar „hatóság” idegenként lebeg a történet felett. Mi is megtudjuk a vadász titkát, többet is, mint kéne.

Aztán elindul a hajtás. A puskát leakasztják a falról, a vadászkés más-más kezébe kerül, a nyak szinte kínálja magát, az erdő sötétje elfed mindent. Zsúfolt és mégis vázlatos a kibonyolódás. Ígéretes háttér előtt korlátozott érvényű magándráma. Csak nézzük.

(Az Apró mesék című filmet Szász Attila rendezte.) / Bölcs István