Magyar-német-amerikai írónő

Bevallom, a negyedikről, akinek helye lehetne e felsorolásban, magam se nagyon tudtam idáig. Pedig Leitner Mária író-újságíró különleges egyéniség volt, és írói munkássága, amelyről itthon semmit vagy csak keveset tudunk, megérdemelné a nagyobb figyelmet. Igaz, nem magyarul írt, fordítani kell németből, angolból – és maga is fordított angolból. Még magyarra. Így is figyeltem fel a nevére.

Régi újságokat, folyóiratokat böngészve fedeztem fel, hogy Leitner Mária az Új Előre című baloldali emigráns lapnak lefordította (folytatásokban) Jack London A vaspata című regényét A vassarok címmel. Alcíme a lapban az volt: Regény az amerikai osztályharcról. Leitner Mária elvtárs fordítása. Kincses magyar nyelven adta vissza London mondanivalóit – harangozta be a folytatásos regényt az újság. – Az Új Előre olvasói, az öntudatos amerikai magyar dolgozók, ismét egy ritka becsű örömmel gazdagodnak e regény elolvasása után. A regény a jövő héten kezdődik.

Több folytatásban beleolvasva meggyőződhettem arról, hogy Leitner Mária igen jól bánt az anyanyelvével. Kíváncsi lettem, ki is ez a fordító. És akkor a saját – nagyon élvezetes – írását is megtaláltam folytatásokban a Népszava 1937. tavaszi számaiban. Csakhogy ott a szerzőt már Maria Leitnernek hívták, és a Tollal és tollseprűvel a Föld körül című – mondjuk így – irodalmi riportnak a fordítója Gárdos Mariska volt, első elnöke a Magyarországi Nőmunkás Egyesületnek, s alapító szerkesztője az 1905-ben indult Nőmunkásnak.

Itt már gyanítottam, hogy ugyanarról a személyről van szó, és amikor Bécsben élő barátom lelkes levelet írt két nemrég olvasott nagyszerű könyvről, amelyből az elsőnek Hotel Amerika volt a címe, kíváncsi lettem a szerzőre – hiszen ez a harmincas években megjelent könyv lényegében azonos volt azzal, amelyet Gárdos Mariska fordított a Népszavának.

Azután sok mindent megtudtam Maria Leitnerről, elsősorban német kutatója, Helga W. Schwarz jóvoltából, Aki utószót írt a legutóbbi német kiadáshoz. 1892-ben, az akkor Magyarországhoz tartozó Varasdon született, kispolgári zsidó családban. Budapesten nőtt fel, majd művészettörténetet tanult Bécsben, később Berlinben kezdte meg újságírói karrierjét, Az Est tudósítójaként. Mivel a kommün viharos napjai- ban az öccseivel együtt ő is kiállt a Tanácsköztársaság mellett, utána menekülni kényszerült. Egyik testvére, János, a Lékai nevet vette fel (az Apor Vilmos teret korábban róla nevezték el). 1925 és 1930 között a berlini Ullstein kiadó megbízásából riporterként beutazta Észak-, Közép- és Dél-Amerikát. Társadalomkritikai riportjaival és írónőként nevet szerzett magának, fontos szerepet töltött be a berlini irodalmi életben. Mindenekelőtt a dolgozó emberek szociális helyzetének javításáért küzdött, és kiállt a nők jogai érdekében, egyebek között a magzatelhajtásra vonatkozó szigorú törvény megszüntetéséért.

A húszas évek Amerikájában – mint oly sok emigráns – volt takarítónő, pincér, bolti eladó, szivarkészítő, háztartási alkalmazott stb. A milliárdosok tengerpartján a legalsó szociális szinten élt, majd New Yorkban takarítónő lett a világ legnagyobb szállodájában, és olyan szigetekre is eljutott, ahová újságíró be nem tehette a lábát. Volt a cayenne-i börtönszigeten, Haitin és Curacao szigetén. Ezeket az élményeit írta le a Hotel America (1930) című riportregényben, amelyet később ragyogó riportnaplóvá dolgozott át: Világjáró asszony (1932) címmel. Alighanem ezeket fordította magyarra Gárdos Mariska.

Szerette a veszélyt és az igazságot, reménykedett a forradalomban. Oskar Maria Graf azt írta, hogy „nem csupán jó írónő volt, de az egyik legbátrabb asszony is”.

Igen korán észrevette a nemzetiszocializmusban rejlő veszélyeket. Miután 1933-ban Hitlert kormányalakítással bízta meg, Hindenburg és az NSDAP hívei példátlan terrorhullámmal próbálták meg kiiktatni a politikai ellenfeleiket, számos baloldali értelmiségivel együtt menekülnie kellett – így hát újra politikai menekült lett. Inkognitóban azért többször is visszatért Németországba, írt például egy műanyagfeldolgozóban előforduló tömeges rákos megbetegedésekről. 1938-ban Düsseldorfba ment, és meglátogatta a Heine-szobát. Tudta, hogy az állami könyvtárban található, viszont ott bűncselekmény volt kimondani a nagy költő a nevét, akinek a könyveit rég elégették. Maria Leitner a könyvtárban érdeklődött a tiltott szoba iránt. Az ott dolgozók elsápadtak, de végül, mert azt mondhatta: Amerikából jött, megnézhette a porosodó könyveket.

Az 1935. január 15-i népszavazás után Maria Leitner Csehországba, majd végérvényesen Párizsba ment, innen indult újabb felderítő utakra a náci Németországba. Riportjai többnyire név nélkül jelentek meg, hogy ne veszélyeztessék a szerzőt. 1936 és 1939 között a moszkvai Das Wortban, a Pariser Tageszeitungban, a Die neue Weltbühne prágai folyóiratban megjelent riportokkal folytatta az 1932-es Felfedezőúton Németországban című sorozatát.

Az 1937-ben folytatásokban megjelent Elisabeth, a Hitler-lány című regénye is bizonyítéka ismételt németországi illegális felderítő útjainak. A berlini áruházi eladólányról szóló történetet szembe akarta állítani a nemzetiszocialista jellegű leányregényekkel. A műben szerencsésen ötvöződik az újságírói kutatás és az irodalmi alkotás. A náci Németországban élő fiatalság regénye a mai olvasó számára is hitelesen ábrázolja a nemzetiszocializmus köznapi életét.

Honoráriumot hozó publikációs lehetőségeinek csökkenése miatt anyagi nehézségekkel küzdött. Anna Seghers Oskar Maria Graffal (aki ekkor New Yorkban tartózkodott) együtt 1938-ban levélben kérte az American Guild for Cultural Freedomtól, hogy szerezzenek a kolléganőjüknek ösztöndíjat. „Igen szűkös körülmények között él. Rossz anyagi helyzete és a munkáinak minősége miatt minden támogatást megérdemel.”

1938-ban belekezdett egy regénybe, amely a Monarchiában játszódott volna a világháború előtt és után. 1939-ben még azt írta: „Jól haladok a regénnyel. Teljesen átalakítottam. Koncentráltabbnak, drámaibbnak kell lennie.” Anyagi okokból kénytelen volt kiköltözni a Saint-Sulpice panzióból. 1940 áprilisában egy padlásszobában feküdt éhezve, influenzásan. Egy hónap múlva a németek megtámadták Franciaországot.

A francia kormány táborokban különítette el a német emigránsokat. Több száz sorstársával együtt Maria Leitner is a Pireneusok közelében lévő Camp de Gursba került, ahonnan néhány asszonnyal együtt sikerült elmenekülnie. Marseille-ben 1941 tavaszán véletlenül összetalálkozott Anna Seghers-szel. Akkoriban reménykedett, talán segítséget kap Amerikából Dreiser közbenjárására, akivel 1938-ban Párizsban dolgozott együtt, és akinek a titkárnője volt. 1940. december 11-én reménykedve fordult Theodore Dreiserhez: „Annyira vágyom újra látni Amerikát és önt, jó lenne dolgozni, írni! Ön ugye engem okos titkárnőnek nevezett? Lehetnék valamiben az ön segítségére? Nem lát lehetőséget egy a nevemre kiállítandó látogatói vízumra?”

1941. március 4-én újra Marseille-ből írt az American Guild titkárának: „Még mindig nem kaptam választ önöktől, itt a legrosszabb az éhezés és a félelem. Minden szempontból romlott a helyzetem. Hogyan lehet kibírni ezt az életet?”

Paul Schirmer, egy szintén veszélyeztetett zsidó orvos látta el Marseille-ben a segítségre szoruló emigránsokat, és minden bizonnyal tisztában volt vele, hogy ki az, akit a gondjaira bíztak.

Maria Leitnert nem szolgáltatták ki a Gestapónak, hanem hetekig orvosi kezelés alatt állt, ahogy ez nemrégen előkerült dokumentumokból kiderül.

Ötvenévesen, elgyengülve és szegényen halt meg 1942. március 14-én Marseille-ben. / Köves József