Hó és halál

Keserves helyzet. Egy hóba fúródott kisrepülő, egy magányos túlélő, aki a fehérbe nagy S. O. S.-t taposott, egy kőhalom (alá temetve a társ), körben kopárság, néptelenség, csend. Sarkvidék. A férfi léket vág, néha akad zsákmány is, nyers. Egy tekerős szerkentyűn sugározza a vészjeleket, de válasz nincs. Csak a szél, a hó, a fagy. A lezuhant repülőben meghúzhatja magát a férfi. De meddig még, uramisten?

Aztán feltűnik egy helikopter! Maga a csoda. Ám a hóviharral nem bír. Lezuhan. Így lesznek hőseink eggyel többen: egy thai asszony megsebesülve túléli. Aki a gépet vezette, maga is kap egy kis kőgúlát, mementót. Az asszonyt, a meghasadt hasút a dán férfi magával viszi. Ám ez nem sokat old a magányon. A nő többnyire eszméletlen, közös nyelvük nincs.

Egy ideig még lehet remélni, hogy a vissza nem térő helikoptert majd keresni fogják. A hasznosíthatókért visszajár a férfi: ruha, kempinggáz, térkép. Mégis el kell indulni. Egyedül próbálkozzék-e, vagy vigye az alig élő nőt is? Hamis kérdés. Aki él, azt nem lehet otthagyni.

És elindulnak. Ott a tragédia a fagyban, a kékülő ujjakban, a sebes lábban, a szánra kötözött, egyre csöndesebb nő rebbenéseiben.

Az abszolút főhőst, Mads Mikkelsent méltán rajongják körbe a kritikák. A filmet egészében viszont súlyosan félreértik. A nő meghal, a férfi hirtelen észrevesz egy színesen virágzó bokrot. Ott, a hómezőn. Ahol nem lehet. Tehát ha mégis, akkor ez nem naturalista magamagát jelenti, hanem mást. Például azt, hogy a kimerült férfi delirál. Hallucinál. A remény fata morganáját látja. A vágy irracionális látomását: a halott nő felébred, a sosem volt, sosem lesz helikopter leszáll. Semmi hepiend, semmi Hollywood, ne higgyék! Csak a fájdalmas reménytelenség. Hó és halál. Így kerek. És gyönyörű!

(A Sarkvidék című izlandi filmet Joe Penna rendezte.) / Bölcs István